Enyém az alkony

 

Enyém az alkony. Kihunyó sugára,

Téveteg, halovány árnya enyém.

A rózsaszínű pirkadás világát

Szegény elfáradt, meg nem értem én.

 

Enyém az alkony. Reám veti leplét

S nagy bánatommal egymagamra hagy.

...Úgy bánt a hajnalhasadás az égen,

A bíboros, a királyi arany!

 

Enyém az alkony! Hadd vesse világát

A támadó nap arra, aki kél,

Én álmodozzam csak elaluvóban

A lehunyó nap gyér tüzeinél!

Adagio

 

Úgy szálljon hozzád ez a dal,

Mint csillag fénye alkonyórán,

Szelíden,csöndesen mosolygván,

Te szép, te kedves, fiatal:

Úgy szálljon hozzád ez a dal.

 

S úgy szálljon hozzád ez a dal,

Mint hófehér galamb az estve,

Fáradtan enyhelyet keresve,

Míg csöndben zörren az avar:

Úgy szálljon hozzád ez a dal.

 

Ne legyen soha ez a dal

Búgó siráma bánatomnak,

Én hordozom csak, én tudom csak.

Sugaras, rózsás, fiatal:

Mint te, olyan épp ez a dal!

 

A legszebbnek

 

A legszebb dalt, mely bennem él,

Elmondom néked egyszer,

Nem ég majd benne szenvedély,

Szívemben fáradt béke mély,

Mint alvó sarki tenger.

 

Emlékek északfénye még

Gyúl majd fölötte búsan,

Ó mert én annyit szenvedék

Lángolva, könnyem hullt elég,

Ormokra vitt az útam.

 

A legszebb dalt ott zengem el,

A csillagos magosban,

Hol szívünk halkan ünnepel,

Hol minden biztat és emel,

Hol üdv van, diadal van.

 

A legszebb dal strófáiból

Bús lelkem száll az égbe,

Lelkem a megtört, megtiport,

Mely hasztalan lángolt, vivott

S most azt dalolja: Béke!

 

 

 

Nietzsche

 

Magányos úton a magasba törve

Köszöntelek, termékeny álmodó.

Bohócsipkáját dobja rád a törpe

S vakon ugráljon az örök gödörbe:

Nekem Te vagy az utat mutató!

 

Komor eszméid alpesorma szédít,

De a magasból szebb ez a világ,

S ki töretlenül törtet fel az égig,

Felejti útja meddő meredékit,

Melyen véréből nyílhat csak virág!

 

Ó szép voltál völgy, te szelíd szerelmes,

Hová szívem még halkan visszavon,

De a magasság egyre kedvesebb lesz,

Oly jó közel a kéklő végtelenhez,

Nevetni a leküzdött tájakon.

 

S ha fölzokognak a letűnt szerelmek

S fölzokognak az elmúlt tavaszok:

Mint tört játékán elméláz a gyermek,

Felejtek balgán küzdést, győzedelmet,

Csak azt tudom, hogy egyedül vagyok!

 

 

 

 

Budapesti ősz

 

Sötét aszfalt. Őszi regg ólmos árja

Az aprókockás térre leszakad;

Hajnal fakul az esős éjszakára,

Már látom a komor, nagy tűzfalat.

Ködtől kopottan, ablakomra szállva,

Két esett veréb álmosan fecseg,

Lelkem kiréved a foszló homályba,

-- Maradjatok itt, szürke verebek!

 

Valamikor a pitymallat sugárát

Ujjongva lestem iratos mezőn,

Hűs szél borzolta nagy kalászok árját,

A nap mosolygott és rá repesőn

Mennybéli kórus zendíté imáját

S a rét, az ég száz színben reszketett.

Most? Búsan zizegnek a villanylámpák,

-- Maradjatok itt, szürke verebek!

 

Mintha minden gyász, amit általéltem,

Csöndes titokban fojtogatna most,

Mintha a ködök e magányos téren,

Lelkembe hamvaznák a bánatot,

Mely kihalt utcák során tovalézeng,

Mely szitáló közönnyel csepereg,

Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg,

-- Maradjatok itt, szürke verebek!

 

Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már,

Csak álmodom mezőkről, éjszaka.

És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál,

Oh én vagyok a szürkeség maga!

Olyan, miként ti. Villamos rohan már,

Fölbúg, sikongat! Lelkem átremeg,

A nagy kórusból csak e hang maradt már,

-- Ti is elszálltok, szürke verebek!

 

 

 

 

Hajnal

 

A tegnapot most váltja föl a holnap.

Sötéten silbakolnak még a fák.

Az út köves, házszegte pusztaság.

Utolsó fénye húny a csillagoknak.

 

A karavánja jár e pusztaságnak.

Némán söpörnek. Ködbe vész a por.

Halk hamvazás dereng az ég alól.

A nap, a nap! súgják a sanda árnyak.

 

És gyors ütemben ébredez a forma,

A szín, a hang -- dóm és gyár büszke orma

Az égbe barnul és dalolni kezd.

 

Harang és kürtő szólal, a siket,

Vak éjszakát riasztva hosszú jajjal.

Az élet fölzeng: itt a drága hajnal!

 

 

Isten lámpásai

 

Az újságban volt: Varga Mancika

Lámpát tisztított. Mostohája mondta,

Hogy olyan fényes legyen, mint a nap

S oly tiszta az üvegje, mint a kristály.

És Mancika remegve fogta kézbe

A síma hengert, mert a mostoha

Kegyetlen volt, akárcsak a mesében.

És így esett, hogy reszkető kezéből

Az üveg kiesett s ezer darab lett.

És ekkor Varga Mancika halálos

Ijedelemmel és szomorúsággal

Maga elé meredve nézte, nézte

A szörnyű kárt, a rettentő csapást

És elsötétült tört lámpása láttán

Egész világa körülötte és ő

Szép csöndesen s nagy gyorsan leemelte

A polcról azt a homályos palackot,

Melyben zsírszóda volt s kiitta sebten.

Az újságban volt: a Rókusba vitték,

Hol már eszméletét nem nyerte vissza

S reggelre egy jobb létre szenderült...

 

...És akkor szállni kezdett hófehér,

Fénylő szárnyakkal a felhők fölött,

Nagy messze, mélyen elmerült alatta

A nyomorúság és a mostoha,

A külvárosi szürke bérkaszárnya

A tüdővész s éhség áristomával,

Hová a nap még délben sem tekint be.

 

S egyszerre csak nagy, tiszta fények égtek,

Amerre szállott, ragyogó magasság

Fogadta, eddig nem hallott zenével.

Oldal: Juhász Gyula versei
Életképek - © 2008 - 2025 - krisztina.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat