Életképek

Okos vagy, ha csak a felét hiszed el annak, amit hallasz. Zseniális, ha tudod melyik felét hiheted el.

Amazonok

 

A legenda szerint hatalmas termetű, ruhátlan nők serege bukkant elő a fák közül, és támadt rá a megdöbbent katonákra, akik meglepetésükben védekezni is elfelejtettek - így szól a mítosz, amelynek a valóságban hosszú ideig kevesen kételkedtek. Nem is lehet ezen csodálkozni, hiszen Dél-Amerika fölfedezésének történetében annyi mesés elem keveredett az igazsággal, hogy gyakran a szemtanúk emlékezéseiben sem lehetett kiigazodni. Az inkák államának szétzúzása után, 1542 januárjában egy csapat spanyol katona, Francisco de Orellana, a mesés Eldoradó után kutatató Gonzalo Pizarro egyik hadnagya vezetésével északra indult.

Az őserdőben, zuhatagos folyókon megtett keserves utazás után eljutottak Apariába, a Napo folyó mellett fekvő indián faluba. Itt a halálosan elcsigázott, éhségtől, betegségektől gyötört spanyolok azt kérték vezérüktül, hagyjon fel a további kutatással, vezesse őket biztos kikötőbe. Orellana engedett a felkérésüknek, minden bizonnyal azért, hogy elkerülje a lázadást. Orellanát Apariában még mindig az izgatta a legfőképpen, hogy hol van a mesés aranyország, Eldorádó. Kikérdezte a helyi törzs főnökét, aki kiejtette száján a bűvös szót: kuri, vagyis arany. Az indián jelekkel is igyekezett megerősíteni: igen ő tudja, hol lehet rengeteg aranyat találni.

- De hol? - kérdezte türelmetlenül Orellana.
Az indián kelet felé mutatott. Arra van egy ország, innen több napi járóföldre.
- A folyón is el lehet jutni abba az országba?
Az indián először bólintott, de aztán arca elkomorodott, mintha valami fenyegető veszély jutott volna az eszébe.
Megrázta a fejét, és azt mondta:
- Abba az országba idegenek nem juthatnak el.
- Miért? - faggatta Orellana.
Az indián erre csupán egy ismeretlen szóval válaszolt. Carvajal, az expedíció krónikása szerint Orellana ekkor már jól beszélt néhány indián nyelvet. Ám ezt a szót nem értette.
Az indián megismételte: Coniapuyara.
 - Mit jelent ez? - kérdezte Orellana.
A bennszülött elmagyarázta, hogy ezzel a szóval valamilyen nőket jelölnek. - Nőket? - kérdezte Orellana meglepetve.
- Igen, nőket. A Coniapuyarák nagy uralkodónők, akiknek a királysága innen keletre van. Orellana vállat vont.
Ugyan mi veszélyt jelenthetnek számára a nők?

Ám az indián arca félelmet tükrözött. Ezek a nők kegyetlenek és nagyon bátrak. Egy ilyen nő veszélyesebb, mint tíz indián. Halál fia,
aki velük szembeszáll.

- Amazonok... - gondolta Orellana. Tudta, hogy az ókori Görögországban és Kisázsiában így nevezték a harcias nőket. Úgy rémlett neki, hogy valamilyen régi, homályos eredetű legendát hallott az indiánoktól, akik szerint ilyen amazonok élnek Közép-Amerikában és Mexikóban is. Látni azoban még senki sem látta őket. Orellana elmosolyodott. Harcolt ő már eleget vad indiánok ellen.


Ezek a nők legföljebb csak a kiváncsiságát keltették föl. A spanyolok kis vitorlás hajója hamarosan elhagyta a falut. 1543. február 11-én hatalmas víztükör tárult a szemük elé, melye áramlatok szabdaltak, szigetek tarkítottak. Ez már a folyó deltája lenne? Vagy talán a tenger? Az emberek vizet merítettek a hajó oldala mellől. Nem, ez nem sós vz, nem is a torkolatvidékek kevert vize. A kétárbocos tehát olyan folyón haladt tovább, amely olyan széles volt, hogy a partját alig láttak. A hajó hol az egyik, hol a másik parton kötött ki.

A szárazföld még kevésbé volt barátságos, mint a folyó: őserdő borította a benne honoló örök félhomállyal, hatalmas fákkal, mindent befonó liánokkal és tébolyító zajjal. Különös, ismeretlen eredetű rikácsolás, füttyhöz, jajgatáshoz hasonló hangok és a lombok közül hirtelen előbukkanó ezerféle majom, madár borzolta a spanyolok idegeit. Továbbhaladtak lefelé a folyón. Az embereket az éhség gyötörte, gyakran kellett visszaverniük indiánok támadásait. Végre egy olyan falura bukkantak, melynek lakói békésen fogadták őket. A település házai egy tér körül sorakoztak, a tér közepén egy nagy fa magasodott.

Orellana közelebb lépett a fához, és a törzsén két méter magasságban valami furcsa dolgot vett észre: egy táblát látott, melyre egy város körvonalait vésték. Az erődített települést ábrázoló táblát két puma tartotta a magasban. A különös címer fölött a rizsből erjesztett szeszes italt tartalmazó edények sorakoztak. Orellana alaposan szemügyre vette a címert, hátha a rajta található város a keresett Eldorádó. De mi célt szolgál az adományként fölajánlott alkohol? A törzsfőnök először elzárkózott a kérdések megválaszolásától. Aztán kiejtett egy szót, melyet Orellana már hallott: a Coniapuyara. E falu lakossága a Coniapuyarák alattvalója - magyarázta a bennszülött; az ő kötelességük ellátni az uralkodónőket papagájtollal és chichával. Orellanának fölragyogott a szeme. Mintha a hetek óta szakadatlanul kísértő álom vált volna valósággá.

Ezek a nők, akiket már magában amazonoknak nevezett, egyszerre vonzották és taszították. Már azt is elképzelte, hogy szövetségre lép velük. De hol vannak? Ezúttal észak-nyugati irányba mutattak a falu lakói. A spanyolok továbbindultak a folyón, hogy megtalálják azt a folyóágat, melyen hajózva eljuthatnak a rejtélyes királyságig. Sodró erejű áramlatokkal kellett megküzdeniük, az ég gyakorta beborult, föltámadt a szél, és olyan hullámokat kavart, mint a nyílt tengeren.

Június 24-én végre kisütött a nap. "Haladtunk előre - írja Carvajal -, és közben valamilyen alkalmas helyet kerestünk, ahol megünnepelhetjük Keresztelő Szent Jánosnak, Krisztus előfutárának napját" A spanyolok úgy vélték, alkalmas helyre találtak, és sorra készülődtek, hogy kikössenek a bal parton, ahol fehér házak sorakoztak. A folyó méltóságteljes nyugalma bizakodással árasztotta el a spanyolokat, amint pihenésre vágyva közeledtek a nagy falu felé. Ám ekkor csónakok váltak el a parttól, és a hajó közelébe eveztek. Az indiánok szemmel láthatólag barátságtalamok voltak, öklüket rázták a spanyolok felé. Dühös kiáltozásukból Orellana a Coniapuyara szót vélte kihallani.

 - Azt mondják foglyul ejtenek bennünket, és átadnak az amazonoknak - közölte Orellana a társaival. Az óvatosság azt tanácsolta, hogy hajózzanak tovább, ám Orellana, akiben tüzelt a harci láz, megparancsolta, hogy vegyék elő a számszeríjakat és a puskákat. Amint feldördültek a fegyverek, a csónakok azonnal megfordultak.

A spanyolok dühödten töltötték újra puskáikat, feszítették meg számszeríjaikat. Az indiánok között zavar támadt, kezdtek szétszóródni. Orellana megparancsolta embereinek, hogy szálljanak partra. Az indiánok hátrálás közben hangosan kiáltoztak. Sértések, fenyegetések özöne zúdult a spanyolokra, és Orellana ismét a Coniapuyara szót vélte hallani. Lassan elhalt a csatazaj. A spanyolok átkutatták házakat, zsákmányoltak némi élelmet és chichát. Aztán hirtelen mind orellana köré csoportosultak, mert a liánok szövevénye megrezdült. Vonuló emberek zaja, kiáltozás hallatszott. Ismét előbukkantak az indiánok, támadásukat nyílzápor előzte meg. A spanyolok a házak és a fák mögé bújva vártak a támadókra. Aztán hirtelen megjelentek azok, akikről a hódítók már hat hónapja hallottak beszélni. A harcos nők, a Coniapuyarák, az amazonok. Magasak, széles vállúak, meztelenek, hajfonatuk koronaként ékesítette fejüket. Az indián csapatok élén haladtak, ők vezették harcba őket. Megfeszítik íjaikat és célba veszik a spanyolokat. A muskéták füstje sejtelmes ködbe burkolja a titokzatos nőket. A spanyoloknak meglepetésükben úgy tűnt, nem éri őket sem golyó, sem nyílvessző. Kiáltásaikkal, mozdulataikkal tüzelték további harcra az indiánokat. Mintha egy legenda elevenedett volna meg a spanyolok szeme előtt. Amint megjelentek szemük előtt a ruhátlan nők, lenyűgözve bámulták őket, szinte megbénultak az ámulattól. Aztán győzött az életösztön: újra csatasorba rendeződtek és újra töltötték fegyvereiket. Lövéseik azonban most sem találtak.
Az indiánok barna hada tovább közeledett feléjük, majd megtorpant, ismét visszavonult, hogy megint előretörjön, mintha mágnesként vonzaná őket vezéreik füstben gomolygó fehér árnyalakja. A csata hosszasan dühöngött eldöntetlenül, ám Orellana, akit lenyűgöztek a bátor nők, nem akart visszavonulót fújatni. Aztán hirtelen kiáltás hallatszott, majd még és még egy. Az egyik amazon megtorpant, majd fölemelte a karját, és összerogyott. Aztán egy másik is megingott és a földre zuhant. A spanyolok örömkiáltásokban törtek ki: mégiscsak halandók ezek az istennők. Ismét elesett egy. Az indiánok sorain fejvesztettség rémülete hullámzott át. Hadrendjük megritkult. Orellana parancsot adott az üldözésre, szeretett volna foglyul ejteni néhány amazont. Ekkor azonban az egyik spanyol fölkiáltott. A folyó egyik ágán rengeteg csónak közeledett. Az európaiak, félve a bekerítástől, sürgősen visszavonultak és elhajóztak. Nem feledkeztek meg azonban arról, hogy magukkal vigyenek egy sebesült indiánt.

Éjszakára a hajó egy lakatlan szigeten kötött ki. A párás, nehéz melegben egy hajólámpa gyér fényénél vacsorához ültek az emberek, megosztozva a maradék rizsen és halon, majd a kimerültségtől elnyomta őket az álom. Csak Orellana virrasztott. A délutáni, sosem látott harcra, az amazonokra gondolt. Beleszédült az emlékezésbe. Aztánodament a foglyul ejtett indiánhoz, hogy kihallgassa. kik ezek a harcias nők? Hogyan élnek? És az indián beszélt. Rekedtes hangja megtörte a csöndet, melybe csak a sebesültek nyögése és az őserdő állatainak távoli zaja vegyült:

- A Coniapuyarák innen hétnapi járóföldre, a folyó mentén északra laknak. Hatvan falujuk van, melyben kőházak állnak. A településeket utak kötik össze. A fővárosban, ahol a királynő trónol, öt templom emelkedik, melyeket a Napistennek szenteltek.

A templomokban rengeteg arany- és ezüstszobor van, de mind kizárólag istennőket ábrázolnak. Mialatt az indián beszélt, Orellana lelki szemei előtt megjelentek a fényes paloátk, a káprázatosan öltözött amazonak - mert csak akkor meztelenek, ha harcolnak - mesélte az indián -, s a lámák által vont harciszekerek sora. Alattvalók hozzák a törzsek ajándékait: színes tollakat, vadat, halat, teknősbékát.

Aztán mielőtt leszáll az éj, az indiánok eltávoznak, mert napnyugta után férfi nem maradhat a városban.

- Évente egyszer .... - magyarázta az indián. Évente egyszer az amazonok magukhoz engedik a férfiakat, hogy biztosítsák fönnmaradásukat. Reggel aztán a férfiak ajándékba kapott arannyal és drágakővel elhagyják rövid szerelmük színhelyét. Az újszülöttek közül csak a lányokat tartják meg az amazonok, a fiúkat megölik vagy visszaküldik őket nemzőikhez. Az indián elhallgatott, Orellana pedig még mindig maga előtt látta a nők árnyalakjait. Ellenfelei annyira elbűvölték, hogy elméjében a hatalmas folyam teljesen összekapcsolódott az amazonokkal. A legenda szerint - mert hiszen legendáról van szó - így lett a nagy vízből az amazonok folyója. Orellana továbbhajózott a folyó deltája felé; többé nem találkozott az amazonokkal, vagy azokkal, akiket ő annak vélt. 1542. augusztus 8-án érkezett a torkolathoz, miután sikeresen elkerülte a gyakran támadó indiánok nyílzáporát, s a folyóü vad örvényeit. Még az állandó nélkülözés sem tudta leverni lábukról a hajósokat. 1543 májusában a fölfedező hazatért Spanyolországba.

Beszámolt úti élményeiről és két jelentős felfedezéséről: egy eddig nem ismert hatalmas folyóról és az amazonokról. Orellana hírei után az amazonok legendája ugyanúgy megbűvölte a fölfedezőket, mint az Eldorádóról szóló mesék. 1570-ben Martin Carvalho az indiánoktól újabb értesüléseket gyűjtött össze, melyek mind ezekről a rejtélyes nőkről szóltak. Cyprien Baraza szerzetes ezek nyomán Bolíviai északkeleti részébe helyezte az amazonok birodalmát. 1637-ben Pedro de Texeira a Rio Negro vidékén hallott ismét az amazonokról. 1743-ban egy La Condamine nevű tudós találkozott egy fiúval, aki állítólag egy amazon egyetlen éjszakai nászából született. La Condamine meg volt győződve arról, hogy az amazonok valóban léteznek. 1844-ben a La Boulonnaise nevű francia ágyúnaszád legénysége, mely ekkor a Rio Negro táján időzött, szintén hallani vélt a Coniapuyarák királyságáról. Nicolas Creveux, aki életének nagy részét Dél-

Amerika kutatásával töltötte, szintén hitt abban, hogy élnek női törzsek Amazóniában. Szerinte olyan indián nőkről volt szó, akik a dzsungelbe menekültek az üldözések elől. Végül 1954-ben a brazil Eduardo Barros Prado egy nőkből álló közösségre bukkant az Orinoco felső szakaszának vidékén. Ő is feltételezte, hogy az amazonok leszármazottait találta meg. Az igazság az amazonokról persze sokkal egyszerűbb.

Egy ősi, több földrészen élő legendáról van szó, amelyet Hérodotosz görög történetíró foglalt először írásba. Orellana, a hódító Pizarro tisztje annyi, számára mesebelinek tűnő újdonságot, olyan gazdagságot látott az inkák földjén, hogy könnyen elhitte az amazonokról szóló meséket is. Az Amazonas felfedezése idején pedig a rengeteg nélkülözés, a sok szenvedés minden bizonnyal annyira próbára tette lelkileg, hogy valóságnak vélte az indiánok és saját fantazmagóriáit. Hazatérve aztán - messziről jött emberlévén - azt mondott, amit akart, annál is inkább, mivel ez érdekében is állt: talán valóban meglevő érdemeit, a saját személyét akarta még jelentősebbé tenni. Spanyolországban pedig sokan hittek neki, hiszen Dél-Amerika mesés gazdagságáról, az inkák csodálatos birodalmáról szóló híreket is eleinte legendának vélték.

A hitetlenkedők pedig nem szeretnek többször egymás után rádöbbenni arra, hogy nem volt igazuk.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 56
Tegnapi: 97
Heti: 353
Havi: 1 607
Össz.: 1 077 877

Látogatottság növelés
Oldal: Amazonok legendája
Életképek - © 2008 - 2018 - krisztina.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »