Életképek

Okos vagy, ha csak a felét hiszed el annak, amit hallasz. Zseniális, ha tudod melyik felét hiheted el.

A színész és a halál

Csend volt. A nézők visszafojtott lélegzettel nézték, ahogy a színpad széléről a fekete csuklyás, kaszás alak a középen fekvő főszereplő felé haladt.

- Eljött hát az én időm? - kérdezte a főhős.

- El, fiam... - mondta csendes, de mégis erős hangon a Halál.

- Anélkül kell elhagynom ezt a világot, hogy bárki tudná, hol fekszem...

- Sajnálom, fiam - szólt a Halál, szinte emberi érzelmeket bújtatva hangjában. A nézők a párost nézték, közben sajnálták a hőst, de kezdték megsajnálni a Halált is. Hiába ő a Halál, akkor sem lehet könnyű a dolga, különösen, ha egy életerős fiatalembert kell elvinnie. A színész nagyon jó volt.

- Nem várhatnál még egy kicsit? - próbálta a fiú az időt húzni.

- Nem - válaszolta szinte azonnal a Halál. - Hacsak... - Hangja hideg volt.

- Hacsak? - kapott egyből az élet után a fiú.

- Nem szoktam ilyet tenni, de egyszer-egyszer megteszem. Hacsak fel nem ajánlasz valakit, aki nagyon kedves neked. Valaki olyat, akinek a halálával belőled is meghalna valami. - A színpad szélén, ködbe burkolva megjelent a fiú kedvese, amint elmerengve néz a távolba.

- Azt nem tehetem! - kiáltott fel utolsó erejével az ifjú.

- Akkor jöjj velem! - szólt a Halál és szavára a fiú felkelt, és lehajtott fejjel követte.

 

A függöny lassan összehúzódott. A nézők lelkesen elkezdtek tapsolni. Előkerültek a díszes zsebkendők, hogy a hölgyek kitöröljék a szemük sarkából a könnycseppeket, amiket a romantikus jelenet csalt oda. A szereplők előjöttek a függöny mögül, és meghajoltak. Miközben a közönség ismét tapssal jutalmazta őket, innen is, onnan is meglepett kiáltás, zavart nevetés hallatszott, ahogy észrevették, hogy a Halált játszó színész nem öreg, ahogy mindenki gondolta, hanem még a főszereplőnél is fiatalabb, talán ha huszonöt éves lehet.

A társulat ismét elvonult és a tömeg elkezdett a kijárat felé araszolni. A függöny takarásában a szereplők egymásra mosolyogtak, összeölelkeztek. Ismét egy jó nap, holnap is számíthatnak rá, hogy lesz közönségük.

A színház maga nem volt nagy, mégis elég nagy körzetből jártak oda szórakozni az emberek. Mikor valami nevesebb darab volt műsoron, egymást érték a hintók a bejárat előtt, annyian próbáltak meg bejutni.

Az egyik színész mosolya kicsit szomorkásnak tűnt. A 'Halál' fogadott pár kézfogást, ölelést, aztán határozott léptekkel elindult az öltözője felé. A háta mögött a kis társulat jókedve egy pillanat alatt elmúlt, ahogy nézték a fekete ruhás alakot eltűnni a folyosón.

- Láttam, hogy az utolsó jelenete előtt megint vért hányt - mondta az egyik férfi.

- Szegény gyermek - szólt az egyik asszony.

- Sajnos nem tehetünk semmit, jól tudjátok. - A hőst játszó férfi kicsit elkeseredettnek látszott. - Ha bármit tehetnénk, már megtettük volna.

A színészgárda gondolataiba merülve, az előbbi jókedvnek semmi jelét nem mutatva kezdett elvonulni öltözőikbe.

 

A Halál öltözőjébe érve letette csuháját, majd az asztalra készített lavórban levő vízből kicsit az arcára fröcskölt. Aztán krákogott egyet és vért köpött az edénybe. Vágott egy fintort, és a tükörbe nézett.

Tudta, hogy már nem tarthat sokáig. A rohamok egyre gyakrabban jöttek, és egyre hevesebbek lettek. Már elhatározta egy ideje, hogy ha ez a darab lefut, akkor elmegy a társulattól. Elmegy ebből a kisvárosból, valahova még inkább vidékre, csendben meghalni. Még senkinek nem szólt tervéről, pedig ez már az utolsó előadások egyike volt. Jövő héttől új darabot fognak próbálni. De ezúttal már nélküle. Szépen elbúcsúzik majd mindenkitől, sok sikert kívánva nekik, és levéve a terhet a vállukról, hogy figyeljék, mikor krákog egyet, mikor kell szemlesütve elfordulni, hogy ne lássa, amint sajnálják szerencsétlenségét. Lefeküdt az ágyra, és megpróbált aludni.

 

Másnap a kezdés előtt nem sokkal a fiú összehívta a színésztársait. Mindannyian sejtették, miről lehet szó, így senki sem lepődött meg igazán, mikor a fiú bejelentette távozását.

- Majd az előadás után megbeszéljük! - próbálta az igazgató sürgetni az embereket, mert a nézőtér már tele volt és behallatszódott a nézők beszélgetése.

- Az előadás után - egyezett bele a fiú, tudva, hogy úgysem fog engedni, és csak nehezebb lesz az elválás.

- Akkor színpadra! - tapsolt az igazgató, mire mindenki elsietett az utolsó simításokat végezni jelmezén, sminkjén.

A fiú is visszament az öltözőjébe, mert érezte, hogy újabb roham közeleg. Ahogy belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és rátört a hányinger. Szerencsére nem volt erős. Leült kicsit az ágyára és becsukta a szemeit.

- Három perc! - szólt be valaki az ajtón keresztül.

- Köszönöm! - válaszolt, és ivott egy korty vizet.

Odaült az asztalhoz, felhúzta a csuklyát a fejére és megnézte magát a tükörben. Felállt, a kaszája után nyúlt, mikor észrevette, hogy az ajtóban egy alak áll. Egy alak, fekete csuklyával, az ő kaszájával a kezében. A meglepetéstől alig jutott szóhoz.

- Ki vagy te? És miért viselsz olyan ruhát, mint én?

- TE viselsz olyan ruhát, mint én - jött a csendes válasz. A fiút kirázta a hideg.

- Eljött hát az időm? - nyelt egyet.

- El, fiam.

- Az nem lehet, még nem végeztem el a dolgomat!

- Sajnálom, fiam - mondta a Halál, de semmi érzelem nem volt a hangjában.

- Csak még egy órát kérek! Míg vége az előadásnak!

A Halál egy pillanatra tétovázott.

- Tetszel nekem, nem könyörögsz az életedért, mint az tették már temérdeknyien, és mint azt még fogják is tenni nagyon sokan. Végül is az idő nekem nem számít. Egy órát kaphatsz.

- Jó - válaszolta a fiú, és kaszáját felkapva elrohant.

A csend kézzelfogható volt, ahogy a nézők figyelték, amint a Halál a főszereplő felé halad.

- Eljött hát az időm? - kérdezte a haldokló.

- Eljött, fiam…

Ahogy a Halál megszólalt, a nézők libabőrösek lettek. Egy pisszenés sem hallatszott. Az emberek tudták: ha eljön a Halál, akkor az ilyen. Néhány hölgy elájult, és most a lovagjaik legyezgették őket. A jelenet folytatódott.

- Akkor jöjj velem! - szólt a Halál és szavára a fiú talpra állt, és követte.

A függönyök összehúzódtak. Síri csend ülte meg a nézőteret. Aztán lassan egy bátortalan taps zavarta meg. Aztán egy újabb, egy újabb, és aki csak tudott, az tapsolt. A nézők hitetlenkedve néztek egymásra. A szereplők előjöttek, meghajoltak. A tömeg állva tapsolt, és a Halált kereste tekintetével. De ő már nem volt köztük.

                                             1153428899.gif

 

Müller Péter: Indián mese

 

 

 

 

Nem kis feladatra vállalkozol, ha a saját lelkeddel barátságot akarsz kötni. Ha az egód és a magasabb Én-tudatod között szeretet-viszonyt akarsz kialakítani. Vagy ahogy manapság mondják: ha önmagadat meg akarod szeretni. Hasonlít ez a vadló befogásához és megszelídítéséhez, melyről gyönyörű vallomást olvastam az észak-amerikai prériindiánoktól. A vadlovakkal ugyanis nem lehet barátságot kötni.
Nem akarnak.
Nagyon nem akarnak.
Rettegnek tőle. Menekülnek előle.
Meg kell tanítani őket - így mondják - a "jót akarni."
Az indiánok - akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukát - azt mondják, hogy nem "betörni" kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, elsősorban a cowboyoktól látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk.
Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez.
A szeretetnek pedig - így mondják az indiánok - kétféle ereje van.
Az egyik az Erély. (Szigort is írhatnék, de a magyar "erő"-ből képzett "erély" jobb szó.)
A másik a Gyengédség.
Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a véle való kapcsolata harmonikus lesz.
Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. "Lónyelven" beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka. Csak annyit hallani belőle, hogy: hóóóó... hóóó... hóóóóó... hóóó...
A gondolat a lényeg nem a szó.
"Hó... hóóóó... hóóó..."
Ez lefordíthatatlan. De a ló érti.
Amikor lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, s ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza-e vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó: laza.
Ez a szeretet az Erély nyelvén. "Te döntesz, nem én!" - üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked. Az Erély nem tévesztendő össze az erőszakkal: az erőszak rabszolgákat csinál, mert önző és szeretetlen, az Erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak a lealjasítás, az Erély a megnemesítés eszköze.
A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy. Puha. Mindent megengedő. Elomló. Gyenge. Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik - amit nem ismerünk - az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen és nagyon kemény lehet.
Innen kezdve már nem kell pányva - a ló az ember kezében van.
Ezután végigsimogatja a remegő ló fejét, homlokától az orráig. Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon. Aztán a bal oldalát simítja végig, majd a jobb oldalát, majd lassan a lábait - vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalózó lábak simogatása döntő: a ló érzi, hogy nem félnek tőle, mert nincs benne félnivaló. "Nem bánthatsz, mert szeretlek!" - üzeni ilyenkor az emberi tenyér.
Aztán lassan ráfekszik a ló hátára az indián. Kezdetben csak úgy, hogy a lába még a földet éri, aztán lassan... egészen lassan följebb-följebb kúszik.
Végül elfoglalja helyét a ló hátán.
Ekkor már uralja a lovat. Aki ezentúl gazdájának hű társa lesz. És azt üzeni, néma gondolatával: "ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, gazdám!".
Ez az önnevelés, de a nevelés folyamata is.
Ha csak az Erély működik - így tanítják az indiánok -, az ostor és a pányva, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad.
Rabszolga ló lesz belőle.
Dacos, törött lelkű, rosszkedvű lény.
Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem riadt jobbágy, lelketlen robotgép.
Ha pedig csak a Gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad.
Önfejű és fékezhetetlen.
Az történik, amit ő akar, visszaél a jósággal.
Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a Gyengédség, akár a Szigor ereje, azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán.
Vagy mondjuk így: nem tud jól szeretni.
És ezt a ló nem csak "érzi", tudja is.
A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi - mondják az indiánok.
Azt is tudják például, ha a harcos így megszelídítette, ezentúl együtt él, együtt harcol, s néha együtt is hal meg vele.
Barátommá tenni valakit ugyanis azt jelenti, hogy én is odaadom magamat neki, teljesen. Figyelek rá, és én is éppúgy érzem az érzését, és ismerem a gondolatát, mint ő az enyémet.
A megszelídített ló és a bölcs indián barátsága szép példája minden nevelésnek és önnevelésnek.
Ha látod magad előtt a képet: a nemes arcú, nyílt tekintetű indiánt, amint pompás, istenkirályi tolldíszében ül barátjának és leghűségesebb társának a nyergében, akinek minden vad és nyers szeszélyét ismeri, s tud vele bánni, máris képet kaptál arról, mit értek én ezalatt a fogalom alatt, hogy önmagunkat megszeretni - vagy ami ugyanaz: mit értek azalatt, hogy öntudatos ember.
Ritka manapság.
Olyan valakit jelent, aki saját lelkével egységben él.
És nem a hangulatai rángatják, nem a szenvedélyei, nem a szomorúsága, félelme, szorongása, idegessége, nyugtalansága - mert ura a saját lelkének.
Ura a lelkiállapotainak. Ura önmagának. Ez nem elfojtást jelent, hanem szeretetet.
Láttam ilyen embert - csodálatos!
Két dolog sugárzik belőle: az egyik az erő.
A másik: a derű.
A kettő összefügg.

 

 

 

                                              1153428899.gif

 

 

 

A szeretet ereje

 


(Lili, a kis tündértanuló)

 

Volt egyszer egy ország, ahol mindenki törõdött a másik emberrel. Boldogok voltak és kiegyensúlyozottak. A gyerekek vidáman nõttek fel, jó kedvvel tanultak, soha nem panaszkodtak a rengeteg tudni-tanulnivaló miatt.
Ám egy gonosz boszorka megirigyelte ezt a nagy boldogságot. Õt ugyanis senki nem szerette. Mindig csak rosszat tett. Esõt hozott, vihart varázsolt, amikor napfényre vágytak, forró napsütést, amikor amúgy is csapadékhiány volt. Láthatatlan akadályokat helyezett az emberek útjába, hogy felbukjanak benne. Elzárta a gázt, amikor fõztek, a szakácskönyvbõl kitépett egy lapot, amit, ha nem vettek észre, ehetetlen ebédet fõzött a kezdõ szakácsnõ. Ármány nevetett, hogy éhesek maradnak. A legváratlanabb pillanatokban kitörte a ceruzák hegyét, a gyerekek rajzai sorra tönkrementek a rájuk ömlõ tinta miatt. Szétrúgta az épülõ homokvárat, zörgõ konzervdobozokat kötözött a macskák farkára. Koromfekete éjszakában lekapcsolta az utcai villanyt, hogy sötétben kelljen hazamenniük. Kihúzta a dugót a fürdõkádból. Összecserélte a sót a cukorral. Minden csínyt elkövetett, ami csak eszébe jutott. Számára szórakozás volt, az embereknek bosszúság. Bár elnézõek voltak, egy idõ után elegük lett a boszorkányból.
Felkeresték a varázslót, hogy segítsen nekik elûzni a szipirtyót. Araoo meg is ígérte, hogy segít. Csakhogy a gonosz Ármány megtudta, és csapdába ejtette õt. Ásott egy hatalmas gödröt, és a varázsló beleesett. Nagyon megütötte magát, de a legnagyobb baj az volt, hogy a varázspálcáját is eltörte. Anélkül pedig egy varázsló nem tud varázsolni!
Ármány ki is használta rögtön, hogy nincs ellenfele. Átkot szórt az országra, és elvette tõlük az összes jó érzelmet, hogy ne õt gyûlöljék, hanem egymást. Nem volt többé szeretet az emberek szívében. Eltûnt a segítõkészség. Elveszett az öröm, a vágyakozás, a bátorság. Megmaradt viszont az irigység, a gyûlölet, a félelem, a szomorúság.
Az emberek türelmetlenek voltak egymással, nem tudtak többé beszélgetni, csak vitatkozni. Végtelen önzésükben nem törõdtek senkivel önmagukon kívül, még a tulajdon családjukkal sem. Ha valamit megkívántak, egyszerûen elvették, ha kellett, hát verekedtek érte. Eszükbe sem jutott, hogy a másiknak adjanak valamit csak úgy, ok nélkül. Ha éhesek voltak, ettek, ha szomjasak voltak, ittak. Aludtak, mert jött az éj, és felkeltek, mert a Nap is azt tette.
A doktoroknak megszaporodott a dolguk. Alig gyõzték a betegeket gyógyítani. Az emberek maguk sem tudták, mi bajuk, csak azt, hogy valami elromlott. Pedig nem a testük volt beteg, hanem a lelkük! Hiába írt fel a doktor türelem-tablettát vagy megértés-kapszulát, zsugoriságukban túl drágának találták, és nem váltották ki a receptet. Ahogy a szeretet-pirulákat és az öröm-tapaszt sem. Maradt minden a régiben…
Araoo ezalatt szomorúan bandukolt. Rajta nem fogott az átok, az õ érzései érintetlenül megmaradtak. Segített volna, de hát a pálca… Újat pedig csak az Üveghegy tetején növõ titkos bûbáj bokor ágából faraghat. Oda eljutni varázslattal egy szempillantás lett volna… Sóhajtva indult neki a nagy útnak.
Útközben találkozott Lilivel, a kis tündértanulóval. Elpanaszolta neki bánatát, és hogy nagyon sok idejébe fog telni, míg végre tehet valamit az emberekért.
– Én nem tudnék segíteni neked? – kérdezte Lili.
– Juttass el az Üveghegyre – kérte Araoo –, gyorsan faragok magamnak egy új varázspálcát, és felveszem a harcot a gonosz boszorkánnyal.
Lili azonnal teljesítette a kérését. Még szerencse, hogy az Üveghegyet épp a múlt héten tanultuk – gondolta. Addig is, míg a varázsló visszatér, vajon tehetnék-e valamit? – töprengett.
Igen! Megvan! – ujjongott fel hamarosan, és elindult megkeresni a boszorkányt. Az olyan hirtelen termett elõtte, hogy majdnem megijedt tõle.
– Miért vetted el az emberektõl a jó érzéseket? – kérdezte tõle Lili bátran.
– Hogy ne engem utáljanak – vihogott a boszorka.
– De így megbetegszenek!
– Legalább megtudják, hogy rosszat tettek… Érzik a büntetést, és elgondolkodhatnak rajta, miért kapták! Nagyon remélem, hogy furdalja õket a lelkiismeretük!
– Tévedsz! Lelkiismeret-furdalást csak akkor érezhetnének, ha lenne bennük megbánás.
Ármány eltöprengett ezen egy percet.
– Akkor azt visszaadom nekik.
– Nem elég. Kell a megértés is, hogy benned is meglássák és elfogadják a jó tulajdonságokat. Anélkül nem fognak megbánni semmit.
– Akkor a megértést adom vissza.
– A megértéshez viszont az kellene, hogy kíváncsiak legyenek rád, és meg akarjanak ismerni.
– Vagyis a kíváncsiságot adjam?
– Kellõ bátorságra is szükség lenne, hogy eléd merjenek állni…
– Szóval a bátorság a legfontosabb…
– Kell még a vágy, hogy segíteni akarjanak másokon. Az öröm az eredmény láttán. A szeretet, hogy képesek legyenek elviselni a kevésbé jó érzelmeket is, melyek ugyanúgy hozzájuk tartoznak. Kell még a…
– Elég! Ne mondd, hogy ennyi minden hiányzik nekik!
– Nem érzik a hiányát, hisz az emlékeiket is törölted. Nem tudják, hogy volt valaha egy másfajta világ, amikor nemcsak haragot, önzést és gyûlöletet éreztek. Ha legalább egyetlen jó érzelmet meghagytál volna bennük, látnák a különbséget.
– Jó, akkor egyet – de csak egyet! – visszaadok nekik. Melyik legyen az?
– A szeretet! – vágta rá Lili.
– Rendben – bólintott a boszorkány, és visszaadta a szeretetet az embereknek.
Abban a szempillantásban visszatért az öröm, a boldogság. Megszûnt az acsarkodás, megjelent az önzetlenség. Egyensúlyba került a világ.
– Mi történt? – csodálkozott értetlenül Ármány.
– Visszatért a szeretet – felelte Lili mosolyogva. – És aki szeretni tud, az elnézi mások hibáját, sõt igyekszik segíteni rajta. Türelmes a gyengébbekkel, és bátor az erõsebbekkel szemben. Akinek szeretet van a szívében, nem veszekszik, szép szóval gyõzi meg a másikat ököl helyett. Tûri a bántásokat, anélkül, hogy viszonozni akarná. Haragját elnyomja a megértés. Örömmel tölti el mások sikere. Elégedett, ha letörölhet egy könnycseppet…
– Átvertél! – sikoltotta a boszorkány. – Az összes érzelmet visszaadattad velem? Csak egyrõl volt szó!
– Megint tévedsz! – vágta rá Lili, a kis tündértanuló. – Ha ismernéd az embereket, tudnád, hogy abban az egyetlen érzésben, a szeretetben benne van minden. Általa boldogok, nélküle ilyen sivárrá válnak, mint amilyen te vagy! Tanulj meg inkább te is szeretni!
– Szeretni? Hiszen szeretek… szeretem önmagam, szeretem a sötétséget, szeretem az embereket bosszantani, szeretek borsot törni az orruk alá. És jobban szerettem, amikor nem ilyenek voltak – kacagott gonoszul.
Felemelte a kezét, vicsorgó ajkakkal kezdte duruzsolni a varázsigét, hogy újra megátkozza az emberiséget. Ám torkán akadt a szó. A semmibõl bontakozott ki elõtte Araoo, és meglegyintette vadonatúj varázspálcájával. A boszorkány azonnal száraz kóróvá változott. Araoo varázsszavára kigyulladt, és egy hatalmas lobbanással eltûnt.
– Nagyon jól csináltad, Lili! – dicsérte meg a varázsló a kis tündértanulót.
– Örülök, ha segíthettem! – válaszolta a tündérke, és elillant.

 

                                               1153428899.gif
 

A béka és a kagyló

A tó fenekén egy kagyló élt csendben, békésen. Minden éjjel előrehaladt egy keveset. Szeretett gyönyörködni a finom színekben, amelyet a Hold fénye a vízre rajzolt, ezer meg ezer színárnyalatra bontva. Ugyanebben a tóban élt egy béka is, aki nem kevéssé volt büszke ugró-és énekesi képességére. Sokáig rá se hederített a kagylóra. Amikor azonban egyszer a kagyló elhaladt mellette, megkérdezte tőle:

- Mit csinálsz itt, te néma csúnyaság?
Kíváncsian figyelte a kagyló barna héját és széles lábait.

- Milyen csúnya színed van - folytatta. - Nézd, én milyen szép zöld vagyok

- Hát igen, nem vagyok szép - mondta a kagyló - de szeretem a víz ezernyi színét.
- Mit csinálsz itt, mozdulatlanul egész nap a tó fenekén?

- Figyelek - válaszolta a kagyló.
- Mit figyelsz? - kérdezte elképedve a béka. - Nincs itt a homályos vízben semmi különös.
- A Hold csillogását figyelem. Boldogan megtanulnék festeni, úgy, ahogyan a Hold festi színeit a vízre. És Te mit csinálsz kedves béka?
- Ó - mondta a béka miközben kicsit felfújta magát - én nem vagyok a vízhez kötve, és nem kell egész nap figyelnem. Nekem saját hangom van. Én énekelek, híres művész vagyok. Még az emberek is csendben maradnak, hogy csodás hangomat hallgassák.
A kagyló megcsodálta a békát.

- Tehát híres vagy - mondta elismerően. - Nekem nincs hangom, és nem ismer senki, rejtőzködve élek itt. Tanulni szeretnék, addig szeretném a víz csodálatos színeit szemlélni, míg le nem tudom festeni őket.
- Te meg a buta szemlélődésed - mondta a béka türelmetlenül - Nincs itt semmi látnivaló. Túl unalmas nekem itt - mondta a béka, és egy  jókora ugrással kint is volt a vízből.
Keresett magának egy nagy pocsolyát, és rákezdett brekegésre. Úgy elmerült saját hangjában, hogy nem vette észre a felé közeledő nagy vörös lábakat és a piros, hegyes csőrt, amely megragadta. Látnotok kellett volna ekkor a békát, hogy kapálózott! Még egyszer visszahullott a fűre, és sikerült neki utolsó erejével, élete leghatalmasabb ugrásával a tóba ugrani, le egészen a fenekére, ahol pont a kagyló mellett találta magát.
- Vége van a koncertnek? - kérdezte barátságosan a kagyló. A béka azonban nem tudott válaszolni. Elakadt a szava.
Így éldegélt a kagyló és a béka a csendes tóban még sokáig, hasonló párbeszédeket folytatva egymással. A kagyló azonban fáradhatatlanul figyelt. És amikor halála után felnyitották, belsejében láthatóvá vált az ezerszínű gyöngyház, amelyet senki se láthatott, míg a kagyló élt. A gyöngyházban ezüst gyöngy csillogott, amely olyan volt, mint az éjszakai égbolton világító EZÜST HOLD képmása…

Elisabeth Klein

                                       

 

                                                 1153428899.gif

 

 

Anyúúúúú

Egy lakótelep panelházának udvarán, a szép tavaszi szombat délelőttön minden gyerek lent ugrált az udvaron. Hintázott, játszott, homokozott, labdázott, már ahogy az ilyenkor lenni szokott. Én egy padon ültem, s élveztem a vidám hangzavart; a gyerekek visítoztak, a hinták nyikorogtak, a labdák pattogtak, s odahallatszott a közeli utca forgalmának zaja is. Az egyik kisfiú lemászott a korlátról és elkiáltotta magát:
-Anyúúúúú!
Elmosolyodtam. Elképzeltem, hogy most ahány ablak, annyi női fej fog kinézni rajta, hogy a sok gyerek közül vajon melyiknek a kisfia kíván valamit. De tévedtem… Az ötödik emeletről egyetlen nő hajolt ki és visszakiabált a gyereknek:
-Mi kell, Áron?
-Anyu, dobd le a labdámat - válaszolta Áron. A labda lerepült, s a gyerek elvegyült a többi között.
Eltűnődtem. Micsoda láthatatlan kapcsolat köthet össze egy anyát a gyermekével, ha ennyi gyerek között, akiknek - szerintem- egyforma cérnavékony hangja van, ekkora távolságból, és ekkora zaj közepette, az az egyetlen anya néz ki az ablakon, akinek ez szól.
Számomra ez a csodával határos. S ahogy ezen töprengtem ott a padon, eszembe jutott egy másik történet, amit régebben hallottam, s amiben már többről is volt szó, mint egy ledobandó labdáról.
Laura sminkes a televízióban, és egyedül neveli ötéves kislányát, Katit. Ez a hét nagyszerűen indult, mert a felvételeket a Mátrában tervezték befejezni, az egész stáb egy bérelt üdülőbe utazott, és ő magával vihette a kislányát. A sminkszoba ugyanis - ahol a szereplő arcát Laura szakképzett keze készítette ki a szerepnek megfelelően - egyben az ő szobája is lett, ahol a kislányával kényelmesen elfért.
Ezen a napon mindenki a Kékes-tetőn volt, hogy egy ott játszódó jelenetet próbáljanak, míg Laura a sminkszoba tükrös-asztalát kellett felkészítse, mire a szereplők visszaérkeznek. Amíg Katit a rengeteg tégely, üvegcse, rúzsok és púderek lekötötték, addig Laura nyugodtan készülhetett. De Kati egy idő múlva megunta és mindenáron kint akart játszani. Télvégi idő volt, fent még szép fehér hó csillogott, de az üdülő kertjében már zöld foltok törték meg a hótakarót. Laura nem szívesen engedte a gyereket egyedül a nagy kertbe, hiszen rajtuk kívül senki sem lakott az üdülőben, a személyzet ilyenkor délután nem látható sehol. Kati türelmetlenkedett.
-Hóvirágot akarok szedni-mondta-, meg hóembert építeni.
Laura megígértette vele, hogy itt marad az ablak alatt, s ráadta a meleg holmikat. Kati boldogan rohant ki a kertbe, s anyja látta az ablakból, ahogy hógolyókkal dobálja a fákat. Aztán elmerült a munkájába, ide nem hoztak fodrászt, s azt a pár parókát is neki kellett átfésülnie. Egy idő után úgy rémlett neki, hogy hangot hall.
-Anyúúúúú!- hangzott szinte egészen közelről, de semmit sem látott.
-Biztosan elbújt - gondolta Laura-, s most azt akarja, hogy megkeressem.
Ilyesmit otthon is gyakran játszottak, felkapta hát a kabátját és kiszaladt a kertbe.
-Kati!- kiáltotta, de válasz nem jött. -Aha, meg kell keresnem - s már folytatta is, ahogy otthon szokták. -Jó az irány? Hideg? Meleg? - semmi válasz, pedig ez játékszabály volt.
Laura megállt. Ez már nem tetszett neki.
-Katikám, tudnom kell, merre vagy, aztán folytathatjuk a bújócskát- kiáltotta.
A teljes csendben nem jött válasz. Laura fázni kezdett, pedig még sütött a Nap, s a kabátja is meleg volt.
-Anyúúúúú!- hallotta most újra, s mintha egészen közelről jönne a hang, de volt valami benne, ami összeszorította a szívét.
Futni kezdett az üdülő melletti úton, hiszen itt nem volt olyan bokor, ami mögé a gyerek elbújhatott volna. Az északi oldalon egy tágas mező volt, bokrokkal, talán ott a gyerek, de miért hallja a hangját mindig egészen közelről. Kifúlva érkezett az épület hátsó frontjához, ahova a sminkszoba ablakából egyáltalán nem láthatott és szívdobogva megállt. Ahogy megtorpant, füléhez ért egy kis síró, szipogó hang. Sarkon fordult: s akkor meglátta Katit. A gyerek fejjel lefelé lógott egy ócska hintán, ami egy rozsdás láncból és egy autógumiból állt. Valahogy beakadt a lába a lánc és az autógumi közé, s nem tudta magát kiszabadítani.
Jó ideje lóghatott már fejjel lefelé, sapkája leesett a fejéről és az arca vörös volt. Anyja gyorsan kiszabadította és ölébe vette.
-De jó, hogy itt vagy - suttogta a kicsi-, én már úgy féltem.
-Azonnal jöttem, ahogy hívtál - mondta Laura és igyekezett nyugodtnak látszani.
-De hát én nem tudtalak hívni - suttogta Kati-, nem volt hangom - és tovább pityergett.
Laurának földbegyökerezett a lába. Most fogta fel, hogy milyen messze került
az üdülő bejárati oldalától, ahol a sminkszoba volt. Tehát nem is hallhatott semmilyen hangot a túlsó oldalon, a csukott ablak mellett, ebből a távolságból még erőteljes férfiüvöltést sem, nemhogy egy kisgyerek elfúló hangocskáját. Laura hátán futkosott a hideg. De hiszen a hangban, amit ő hallott, felismerte a kislányáét, méghozzá azzal a hangsúllyal, amivel csak Kati hívja őt.

Bent a szobában Laura forró kakaót öntött Kati csészéjébe és meggyújtott egy gyertyát.
-Tudod mit? - mondta-, ülj ide mellém, mesélek neked arról, hogy minden gyerekre, mindig vigyáz egy igazi őrangyal.

ismeretlen szerző/

                                 1153428899.gif

 

 

A Csend sarok

Amikor a Tündérkert lakói elfáradnak az örök táncban, az örök kacagásban és az örök boldogságban, vagy szomorúak lesznek, mert hosszabb-rövidebb időre kedvesük kimegy a világba megsimogatni azokat, akik náluk is szomorúbbak és bánatosabbak, szóval, akikkel mindezek történnek, elmennek a Tündérkert egy távoli, rejtett zugába, ahol csend van, békesség és nyugalom. Elmennek az árnyékos fák alá, hogy megpihenjenek, hogy távollévő kedvesükkel beszélgessenek, hogy hallgassák a fák susogását, a madarak varázslaton átszűrt énekét és saját lelkük hangjait.
Akármennyien mennek is egyszerre a Csend-sarokba, ott mindig egyedül lesznek, mert a Kertnek ez a legvarázslatosabb része. Aki ide jön, csak a körülötte lévő természetet látja, mert a Kertet alapító Első Tündérek így teremtették ezt a sarkot.
Nem kell sokat menni, hogy a fáradtak és a szomorúak elérjék a nyughelyet, mert a Kertben nem lépkednek, hanem gondolat-szárnyon szállnak a lakók, melyhez a hajtóerőt a szív dobbanásai és a világból hozott emlékek adják. Ezért szép mindig a Tündérkert füve. Senki nem tapossa le, még akkor sem, ha estre kelve vidám énekszóval körbeülik a Tüzet és megidézik belőle a gondolataikat.
A Tűz belőlük fakad, s nemcsak tündér-fénye és bolyhos-melege van, hanem énekel és táncol is a fűszőnyeg felett. Igaziak a lángjai, mert a lelkek lángban égnek: a szerelem, az akarás, a küzdelem, a sóhaj, a vágy és a múlt lángjai táplálják szüntelen a Tündérek lelkét is, hogy azok ki ne aludjanak.
A lángok tánca néha könnyed és játékos, mert boldogok a tűz körül ülők, néha hirtelen feltör, majd alig pislákol, mert van közöttük, akinek elveszett a fele lelke s most - mindig - kétségbeesetten keresi, mert nélküle nem lehet élni. Szeretne az égig törni, túllátni a Kerten, ki a világba, hátha megpillantja Őt, akivel egyszer már egyek voltak, vagy egyek szerettek volna lenni. Szeretne átnyúlni a Falon, lerombolni a Kaput, hogy jöjjön be ide az egész világ, mert azzal együtt biztosan Ő is bejön. De amikor kinéz a világba, sötét homályt lát, értelmetlen zajokat hall, durva üvöltéseket, egyetlen masszává gyúrt arctalan emberek és anyagok szürke tömegét. S hiába próbálja szétválasztani az arcokat, hogy meglelje Őt, nem képes rá. Ekkor lelkének lángja apróvá válik, majdnem kihuny.
Ezt látva, a mellette ülők gyengéden körbefogják, megérintik az arcát és csendesen énekelnek neki. Így a halni készülő lélek ismét erőre kap, mert érzi: nincs egyedül, s feltámad benne, a legeslegmélyében egy alig hallható, de szikla-erős gondolat: Hátha... Ezt meghallják a többiek is, mert Tündérországban mindenki hall mindent. Ott nincs titkolni való, mert a Kert lakói jók és szépek. S amint meghallják a remény hangját, elmosolyodnak és kórusban elismétlik azt. Az ezernyi "Hátha..." és "Igen!" bűvös dallama szárnyra kel a Tűz körül, körtáncba kezd a szomorú körül.
Azután mindannyian felállnak a Tűz mellől, kézenfogják a szomorút és azt mondják neki:
- Most pedig menjünk el a Csend-sarokba és pihenjünk.
Kéz a kézben elindulnak a fák alá, a bokrok alá, a Kristálypatak partjára.
Útközben virágot szednek és odaadják annak, akit kísérnek, hogy amikor leül a Csend Padjára, tegye maga mellé és beszélgessen velük. Amikor az erdő sűrűsödni kezd, és már csak egy keskeny ösvényt hagy szabadon a varázslat, a többiek hátramaradnak, és akit kísértek, egyedül indul tovább.
A Csend-sarok a magányosság helye, ide a madarak is ritkán tévednek; csak néha-néha szállnak le a kis tisztás közepén az ős-tündéridőben felállított faragott kőmedence szélére, szomjukat oltani. A medence soha ki nem fogyó hűs vize új erőt ad a szárnyaknak, a kedves lények tovaszállnak, s marad a csend, a tiszta szellő és a magány.
Akit kísértek, lassan odaballag a medence melletti durván faragott fapadhoz, leül, becsukja a szemét és álmodik.
Álma egészen valószerű, mert a Tündérálmokban erő van, amelyet az ősök és a Kert ereje ad nekik. Az erő segítségével az álmodó tovaszáll, ki a világba, be a szürke massza közé, olyan közel annak részeihez, hogy már kivehetők lesznek az egyes tárgyak, színek, zajok, arcok. Az erő fénybe borítja az emlékezést is, mert a keresőnek emlékezni kell arra a pillanatra, amikor lelkének másik fele elment tőle. Mindenre emlékeznie kell, hogy újra megtalálja Őt! Az erő találékonyságot ad, hogy merre induljon, s hogyan lépjen túl a nehézségeken. S az erő erőt is ad, hogy bárhol is találja lelkének felét, bármilyen körülmények között, magasan vagy mélyen, Mennyországban vagy a pokol fenekén, ne rendüljön meg, hanem boldogság töltse el, mert megvan az, aki hiányzik! Az erő határozottságot is ad, hogy amikor rálelt, egyetlen mozdulattal kiragadja világi börtönéből, magához ölelje és azt mondja neki:
- Itt vagyok, tiéd vagyok újra, s te az enyém! Menjünk, ne nézzünk hátra, mert ami mögöttünk van, az a volt, ami előttünk: az a most és a lesz. A miénk - örökre.
A Tündérkert ereje szárnyakat ad, hogy szállni tudjanak, könnyedén, gyorsan, észrevétlenül, legyőzve minden akadályt, amit a világ állít eléjük a visszaútjukon, Átrepülve a legmagasabb hegyeken, a legzordabb vidékeken, nem törődve az utánuk kapó vad karmokkal, az ocsmány üvöltésekkel, az igazságokkal, a hazugságokkal, a vádakkal, az ítéletekkel. Nem törődve senkivel és semmivel, csak egymással. Mert most már csak ez számít, hiszen ez az Élet, ez a teljesség, ez a gyógyulás, mert a kettőből újra létrejött az Egy. Ami valaha szétszakadt, most összeforrt, a végtelen seb eltűnt a
test hibátlan puha bársony, a lélek ujjongó fény, mert a kettőből Egy lett. S amikor visszaérkeznek - most már Egyként - a Csend-sarokba, leülnek a padra és nézik az örök élet vizét csipegető Tündér-madarakat.
Amikor felébred álmából, akit kísértek, valakinek a kezét érzi a kezében. Ismerős, meleg kezet, amely eddig csak az emlékeiben és vágyaiban létezett. A kéz gyengéden megszorítja az övét, s ő ránéz arra, akit álmában megtalált és ide hozott.

                                              1153428899.gif

 

 

 

Oscar Wilde: A csalogány és a rózsa  

- Azt ígérte, táncol velem, ha piros rózsát viszek neki - kiáltott fel a diák - csakhogy az én kertemben nincs egyetlen szál piros rózsa.
Hallotta ezt a csalogány fészkében, az örökzöld tölgy mélyén és kinézett a levélréseken át és elcsodálkozott.
- Nincs a kertemben egyetlen szál piros rózsa! - kiáltott fel a fiú és szép szeme megtelt könnyel. - Milyen apróságokon múlik is a boldogság! Olvastam mindent, amit a bölcsek írtak, ismerem a tudományok titkait, mégis tönkremegy az életem egyetlen szál piros rózsa miatt.
- Végre egy hűséges szerető - mondta a csalogány. - Róla énekeltem minden éjszaka, bár nem ismertem; róla meséltem minden éjszaka a csillagoknak és most itt áll előttem. Haja sötét, mint a bimbózó jácint, ajka piros, mint a vágy rózsája; de a szenvedély olyan halovánnyá tette az orcáját, mint a sápadt elefántcsont, és a szomorúság rányomta bélyegét a homlokára.
- A herceg bált ad holnap éjszaka - suttogta a diák - és az én szerelmem ott lesz a társaságban. Ha viszek neki egy szál piros rózsát, hajnalig velem táncol. Ha viszek neki egyetlen szál piros rózsát, a karomban tarthatom, és ő majd ráhajtja a fejét a vállamra és a kezét kezembe zárom. De nincs piros rózsa a kertemben, így hát magamban fogok ülni és ő majd elsuhan mellettem, rám se pillant és a szívem meghasad belé.
- A leghűségesebb szerető, kétségtelenül - mondta a csalogány. - Amiről én énekelek, azt ő végigszenvedi; ami nekem öröm, neki gyötrelem. Bizony, csodálatos a szerelem. Értékesebb a smaragdnál, drágább a drága opálnál. Gyöngyön és gránátalmán meg nem vásárolható, nem is árulják a vásártereken. Nem kapható a kereskedőknél, nem is lehet lemérni az arany-mérlegen.
- A zenészek fenn ülnek majd a karzaton - mondta a diák - játszanak a húros hangszereken és az én szerelmem táncolni fog a hárfák és a hegedűk hangjára. Táncolni fog, olyan lebegőn, hogy a lába nem is érinti majd a földet és a tarkaruhás udvaroncok tolonganak körülötte. De velem, velem nem táncol, mert nem viszek neki piros rózsát - és leborult a fűre és kezébe temette arcát és sírt.
- Miért sír? - kérdezte a kis zöld gyíkocska, míg farkával egyensúlyozva elsurrant mellette.
- Vajon miért? - kérdezte a pillang&o





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 56
Tegnapi: 105
Heti: 434
Havi: 1 144
Össz.: 1 091 896

Látogatottság növelés
Oldal: Mesék, történetek
Életképek - © 2008 - 2018 - krisztina.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »