Életképek

 Néma kiáltás az éjszakában 

      Forró, embert próbáló meleg  nap után az enyhet adó éjszakában sokan sétálunk ki a folyó partra.  A hídon nézelődők, beszélgető, nevetgélő emberek sokasága. Élvezzük a hűsítő, enyhet adó szellőt. A víz visszatükrözi a lámpák fényét miközben komótosan halad tova alattunk.  

      A híd korlátjára támaszkodva gondolkodom az elmúlt napom eseményeiről és már a holnapra gondolva szövögetem a tennivalóim terveit.  

Egy fiatal férfi sétál felém, majd pár méterre tőlem megáll. Nézelődik. Egy fejbiccentéssel üdvözöl. Aztán ő is a híd korlátjára könyökölve nézi a mélyben hömpölygő vizet.
A híd alatt éppen most úszik át egy üdülő hajó. Nyomában hatalmas hullámok szaladnak a part felé. Hangos zene, táncoló, vigadó emberek, vidám kacajok az éjben.

Néha megragadnak a pillantásaim a férfin. Az arcát figyelem. Kiábrándult, szomorú, érzéketlen arccal, szinte mozdulatlanul könyököl a korláton. Az elhaladó autók megcsillanó fényében látom, hogy a könnyei folynak az arcán. A kezében valami apró kis virágot szorongat. Meg-megsimogatja, néha az arcához emeli. Közben szaporán törölgeti a szemeit. Sír. 

         -Emlékezik valakire, vagy valamire?
         -A virág? Kapta, vagy adni szeretné valakinek?
         -Emlékei kötődnek a folyóhoz, vagy csak fáradt ő
          is?
         -Mi bánthatja ennyire?

Nem merem megszólítani. Nem merem megkérdezni, hogy miért bánatos. Magam is elszomorodom.

Egy kóbor kutya andalog felénk. A közelünkbe érve megáll. Lassan, óvatosan szemlélődik és végül társul a férfihez.  Hosszan és bizalmatlanul kémlelve az idegent, de azért csak nem tágítva a lábai mellé heveredik. A fejét az aszfalthoz szorítja. Néha halkan szűkölve ő is figyel abba az irányba, amerre a férfi néz. Szomorúak a szemei. Fáradtan, éhesen és talán betegen vándorol szegény? Vajon mikor ehetett utoljára?

A éjszaka csendjét hirtelen egy fület tépő zaj, egy mentőautó szirénája töri meg. Megborzongom a hang hallatán.

A férfi hirtelen elfelejti a merengést. Mintha villám csapna belé, könnyes szemekkel elkezd rohanni a közeledő mentőautó elé. Felemeli, széttárja a karjait, mint aki szeretné megállítani robogó autót. Egy pillanat volt. Villogva, visítva elrobogott mellettünk.

Az ismeretlen hosszú ideje néz a mentő után. Majd reménytelenül ejti le a karjait. Szeméből most már megállíthatatlanul folynak a könnyei.

A kis virágot a tenyerébe téve nézi. Megsimogatja. Óvatosan a markába zárja és a melléhez szorítja.

Arcát elborítják a könnyei. 

Feltör belőle egy keserű, alig hallhatóan halk és mégis szívet tépő kiáltás:

           -  Neeeeeeeeeeeeee!   
 /en/

„Elmúlt, mint száz pillanat, s tudjuk mégis, hogy múlhatatlan, mert szívek őrzik, nem szavak. „ /Végh György/

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat