Életképek

Okos vagy, ha csak a felét hiszed el annak, amit hallasz. Zseniális, ha tudod melyik felét hiheted el.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Petőfi Sándor szerelmes költeményeiből válogatva...

 


 

SZERETLEK KEDVESEM

 

Szeretlek, kedvesem, szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis könnyű termetedet,
Fekete hajadat, fehér homlokodat,
Sötét szemeidet, piros orcáidat,
Azt az édes ajkat, azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése magában élvezet,
Szeretem lelkednek magas röpülését,
Szeretem szívednek tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz és ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod s könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem, szeretlek tégedet,
Amint embernek csak szeretnie lehet.
Kívüled rám nézve nincs élet, nincs világ,
Te szövödől minden gondolatomon át,
Te vagy érzeményem mind alva, mind ébren,
Te hangzol szívemnek minden verésében,
Lemondanék minden dicsőségről érted
S megszereznék érted minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam, nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz, én is azt akarom,
Nincs az az áldozat, mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod annak veszteségét,
Szeretlek, kedvesem, szeretlek tégedet,
Mint ember még soha, sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek, hogy majd belehalok,
Egy személyben minden, de mindened vagyok
Aki csak szerethet, aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád, szeretőd, testvéred,
És egy személyben te vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom, szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szívemmel, szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos őrült szerelemmel!...

És ha mindezért jár díj avagy dicséret,
Nem engem illet az, egyedül csak téged,
A dicséretet és díjat te érdemled...
Mert tőled tanultam én e nagy szerelmet!



 

Ha én kedvesemről gondolkodom...

 

 

Ha én kedvesemről gondolkodom,
Egy-egy virág minden gondolatom,
Gondolkodom rólad, szép kedvesem,
Ezt teszem napestig, egyebet sem.

Foly a lemenő nap arany vére
Violaszín hegyek tetejére.
Még messzebb van tőlem, kit szeretek,
Mint azok a violaszín hegyek.

Mért jár a nap keletről nyugatra?
Ha nap volnék, nem járnék én arra,
Nyugatról járnék én kelet felé,
Mert a legszebb lyány ott keleten él.

Feljött az égre az esti csillag,
Ma megint oly különösen csillog,
Felöltözött ünnepi ruhába,
Tán azért, mert kedvesemet látta.

Mikor látlak, mikor látlak, rózsám?
Mikor leszesz megint közel hozzám?
Vajjon mikor nézek már szemedbe,
Szép szemedbe, hetedik egembe?

(Pest, 1847. május)

 

 

 

SZEPTEMBER VÉGÉN

 

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldell a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet keblemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)

 

 

 

 

 

Minek nevezzelek?

 

 

Minek nevezzelek,

Ha a merengés alkonyában

Szép szemeidnek esti-csillagát

Bámulva nézik szemeim,

Mikéntha most látnálak először…

E csillagot,

Amelynek mindenik sugára

A szerelemnek egy patakja,

Mely lelkem tengerébe foly –

Minek nevezzelek?

 

Minek nevezzelek,

Ha rám röpíted

Tekintetedet,

Azt a szelíd galambot,

Amelynek minden tolla

A békesség egy olajága,

S amelynek érintése oly jó!

Mert lágyabb a selyemnél

S a bölcső vánkosánál –

Minek nevezzelek?

 

Minek nevezzelek,

Ha megzendűlnek hangjaid,

E hangok, melyeket ha hallanának,

A száraz téli fák,

Zöld lombokat bocsátanának

Azt gondolván,

Hogy itt a tavasz,

Az ő régen várt megváltójok,

Mert énekel a csalogány –

Minek nevezzelek?

 

Minek nevezzelek,

Ha ajkaimhoz ér

Ajkaidnak lángoló rubintköve,

S a csók tüzében összeolvad lelkünk,

Mint hajnaltól a nappal és az éj,

S eltűn előlem a világ,

Eltűn előlem az idő,

S minden rejtélyes üdvességeit

Árasztja rám az örökkévalóság –

Minek nevezzelek?

 

Minek nevezzelek?

Boldogságom édesanyja,

Egy égberontott képzelet

Tündérleánya,

Legvakmerőbb reményimet

Megszégyenítő ragyogó valóság,

Lelkemnek egyedűli

De egy világnál többet érő kincse,

Édes szép ifjú hitvesem,

Minek nevezzelek?

 


 

 

A virágnak megtiltani nem lehet…

 

 

A virágnak megtiltani nem lehet,

Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;

Kikelet a lyány, virág a szerelem,

Kikeletre virítani kénytelen.

Kedves babám, megláttalak, szeretlek!

Szeretője lettem én szép szemednek –

Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden

Szemeidnek bűvösbájos tükrében.

Titkos kérdés keletkezik szivemben:

Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?

Egymást űzi bennem e két gondolat,

Mint ősszel a felhő a napsugarat.

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára

Tündér orcád teljében úszó rózsája:

Bujdosója lennék a nagy világnak,

Vagy od’adnám magamat a halálnak.

Ragyogj reám, boldogságom csillaga!

Hogy ne legyen életem bús éjszaka;

Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,

Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

 

 

 

arany76.gif

 

 

 

Egy gondolat bánt engemet…

 


Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... -
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
"Világszabadság!"
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. -
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

Pest, 1846. december

 

 

 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 6
Tegnapi: 64
Heti: 206
Havi: 1 460
Össz.: 1 077 730

Látogatottság növelés
Oldal: Petőfi Sándor versei
Életképek - © 2008 - 2018 - krisztina.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »