Életképek

Okos vagy, ha csak a felét hiszed el annak, amit hallasz. Zseniális, ha tudod melyik felét hiheted el.

Sirály

 

Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.

Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zúzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rám szólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!

Mert alkonyul. Isten veled.
Én is megyek. Hová megyek?
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.

Esik, esik. Megyek. Megyek.
Mondják, akkor is így esett.
A június-végi eget
megszállták az őszi fellegek.

A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.

És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat
kifosztották a gyászomat.

Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek
örökkön koporsód megett.

De ez a nincs! ez a hiány!
e vonító farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél!
szívemre tekereg a szél.

Szívem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled!
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.

Így fekszem, fekszem egyedül. Ágyam
szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Mintha ott... akkor... két gyerek
De csak a kín, a nem lehet!
A soha-sehol-nem-lelek-
terád-már! kínja sistereg.

Hamuban járó reggelek.
Élek. Vagyok. Hát felelek.
Halál után, halál előtt
Be végtelen a délelőtt.

Be végtelen két pillanat
között a lét. A sivatag.
Úgy múlik el, itten marad
ez a szélütött téli nap.

És mondjuk: tél, nyár, évszakok.
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.

Hát miféle szerzet vagyok,
hogy fölkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok:
nem értem, miért ordítok?

Miért mit üzentem onnan én
s velem a szószártyár remény:
Szál cérnán, két hegycsúcs között,
úgy is, úgy is visszajövök!

Hát visszajöttem. Hát megint
ablak és párna és kilincs...
S a nap s a hold reflektora
én nem megyek haza soha.

A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!

Mert mind elföldelték veled...
Micsoda poggyászt vitt kezed!
Hogy bírtad el? hogy bírtad el?
Jaj, istenem, hogy bírjam el?

Ha az a perc! Csak azt ha még!
Már este van... Lámpád se ég...
Csenddé alvadnak a neszek...
Én állok kint... Én csengetek.

Csengő sikolt. Aztán az a
Másik, a lélek sikolya...
Aztán a száj, a szó, az a
"Haza jöttél?" "Haza... Haza!"

Halj meg, de karjaim között!
hallgassam én is rögök
deszkán didergő dobszavát
megértem én már a halált!

Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a némán suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnya vesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szívem vak tengerére száll.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 54
Tegnapi: 46
Heti: 196
Havi: 1 497
Össz.: 1 086 471

Látogatottság növelés
Oldal: Zelk Zoltán vers
Életképek - © 2008 - 2018 - krisztina.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »