Japán haiku a tavaszról:
Tavasz
Hulltában még egy-
két csepp harmatot hullat
a kamélia.
Szívednek terhét
s röptét bízva bízd rá egy
lenge fűz-ágra.
Te volnál Ama
Pillangó? s én: Csuang-ce?
Álmodnánk egymást?
Tavasz, szél, zápor:
vízpart fűzlombja s ruhánk
csapongva lebben.
Hogy mi fán termett?
Titok. - Ám, mi illatát
illeti: tudom.
Hegyi ösvényen
illatok sötétjébe
hasít a hajnal.
Tavasz Pilléi
csapongnak -honnan, hová?-
kert fala fölött.
Tavasz sincs üdébb,
mint az a festett virág,
tükröd hátlapján!
Sárgább a sárga
virág az aszú tea-
fű illatában!
Ez már a tavasz?
Nevenincs szép hegyeket
lágy pára burkol!
Cseresznyevirág-
fellegen át-setétlik
egy templomtető.
Fura szerzet (mint
én): szikkadt mezőn tengő-
lengő pillangó…!
Némán peregnek
a boglárkaszirmok a
hars vízesésbe.
Bíborszín virág…!
Új szerelem illata…!
Dús bambuszfüggöny…!
Hullt kamélia:
mint kismadarak földre-
pottyant fej-dísze!
Nézd: szilva-virág!
Friss zöldség: ízleld! Örülj:
kitavaszodott!
Kora-tavasz-éj.
Fészkét nem lelvén, fölsír
egy madárgyerek.
Kedvesét vesztvén,
vízbe dobta életét:
bambusz-náddá lett…
Tavaszpimasz kis
madár! hát nem rápiszkít
kész ételünkre?
Szilvavirágszag:
még a zord tavasz-éjt is
enyhébbé teszi!
Éj-szín Denevér!
Vár a világos világ:
virág, madárfütty!
Tavasz-sirató
madárdal szól; a halak
szeme is könnyes…!
Bár felhő-távol
vagy most: ez sem végleges.
Vándormadár-út.
Súgd meg titkodat
az omlatag szentélynek,
mag-vető Öreg!
Szívem csordultig
telt a nappal! - ám hol lesz
éji szállásom?
Ki ő? fonnyadt kis
gyékényfejfödőjében
- bár tavasz virul?!
Komor-sudár tölgy.
Tudomást sem vesz a sok-
száz kis virágról.
Zsenge virág kél
vén földből! - Bár versem se
volna agg, mint én…!
Levél-kalapom,
majd, ha sziromzáporban
járok, lekaplak!
Végtelen zápor:
fű tövét veri s az föl-
felé menekül…
Év évre hull és
saját elhullt virágja
táplálja a fát.
Tavaszi alkony
csöndje még a harangszót
is elcsitítja.
/Kép forrása: harmonet.hu/