Életképek

Okos vagy, ha csak a felét hiszed el annak, amit hallasz. Zseniális, ha tudod melyik felét hiheted el.

A szemed fénye...

Volt egy lány ki szültésétől fogva vak volt s ezért utálta az egész világot kivéve a barátját, aki mellette volt jóban-rosszban és átsegítette mindenen. Bíztatta, hogy ne szomorkodjon, mert minden rendben lesz.
Egy napon végre találtak egy donort, aki felajánlotta a lánynak a  szemeit!
A lány nagyon örült neki s a fiú megkérdezte a lányt, hogy ha látni fog hozzá megy-e feleségül?
A lány válasza Igen volt!
Az operáció sikerült. Amikor a lány először kinyitotta a szemét a barátját látta maga mellett, aki szintén vak volt!
A fiú újra megkérdezte a lányt.

-          Hozzám jössz-e feleségül?
A lány elutasította! A válasza:

-           Nem!

Pár napon belül a lány kapott egy levelet a fiútól, aki megköszönte benne az együtt töltött boldog perceket!
A levél végén egy kérés állt:

 - Vigyázz kérlek a szemeimre, mert nagyon fontosak voltak nekem!

 

 

A szeretet hídja

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat, ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott. Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással.

Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére.

Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta: "Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?" Erre mindketten nagyon elszégyelték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek. Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak neki valami munkát.

Erre a Mester így felelt: "Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!" (ismeretlen szerző)

                                  

 

A lobogó kis lélek

Volt egyszer egy lélek, aki fénynek ismerte önmagát. Lévén újdonatúj lélek, türelmetlenül vágyott a megtapasztalásra. Én vagyok a fény – mondogatta -, én vagyok a fény. Ám mindaz, amit erről tudott és mondott, nem helyettesíthette a megtapasztalását. Márpedig abban a birodalomban, ahol ez a lélek felbukkant, semmi más nem létezett, csak fény, fény és fény...

Valamennyi lélek nagyszerű volt, valamennyi lélek csodálatos volt, és valamennyi lélek az én fenséges fényemmel ragyogott. Ilyenformán a szóban forgó kis lélek úgy érezte magát, mint gyertyaláng a napsütésben. A legnagyobb ragyogás közepette, melyhez ugyan maga hozzátette a sajátját, nem láthatta önmagát, nem tapasztalhatta meg önmagát annak, Aki és Ami Valójában. Majd az történt, hogy ez a lélek epekedve sóvárgott megismerni önmagát. És oly hatalmas volt a vágyódása, hogy így szóltam egy napon:

- Tudod-e, kicsike, mit kell tenned, hogy kielégíthesd a te hatalmas vágyódásodat?
- Mit, Istenem, mondd, mit? Bármit megteszek! - kiáltotta a kicsi lélek.
- El kell választanod magad tőlünk, többiektől - válaszoltam. - folyamodj a sötétséghez 

- Mi az a sötétség, ó Szentséges Egy? - kérdezte a kicsi lélek.
- Az, ami te nem vagy - válaszoltam, és a lélek megértette.

Követte a tanácsomat. Eltávozott a Mindenségből, és egy másik tartományba költözött. Ebben a tartományban a lélek rendelkezett azzal a hatalommal, hogy megtapasztaljon mindenféle sötétséget, és meg is tette.

Ám a sötétség közepette egyszer csak felkiáltott: „Atyám, atyám, miért hagytál el engem?” Miként te, amikor a legsötétebbnek tartott időket éled. Én azonban soha nem hagytalak el téged; mindig melletted vagyok, és készen állok rá, hogy emlékeztesselek arra, Aki Valójában Vagy; és mindig készen állok rá, hogy hazahívjalak.

Ezért mondom, hogy legyél a fény a sötétségben, és ne átkozd a sötétséget. És ne feledd, hogy ki vagy, olyankor sem, amikor mindenfelől körülfog mindaz, ami nem vagy. Csak adj hálát a teremtésért, akkor is, ha éppen a megváltoztatására törekszel. És tudd, hogy amit a legnagyobb megpróbáltatásod idején teszel, az lehet a legnagyobb diadalod. Mert az általad teremtett tapasztalat annak a kinyilvánítása, Aki vagy – és Aki lenni akarsz.

Azért mesélem el azt a kis történetet – a lobogó kis lélekről szóló tanmesét -, hogy jobban megérthesd, miért éppen olyan a világ amilyen; és hogyan változhat meg mindez egyetlen pillanat leforgása alatt, ha mindenki emlékszik legmagasztosabb valósága isteni igazságára. Nos, egyesek tehát azt mondják, hogy az élet iskola, és hogy mindaz, amit megfigyelsz és megtapasztalsz, a tanulásodat szolgálja. Erről korábban már véleményt mondtam, és most megismétlem:

Nem azért jöttél erre az világra, hogy tanulj – csak ki kell nyilakoztatnod, amit már tudsz. Ezzel a kinyilatkoztatással fogod kiteljesíteni magadat, és a tapasztalatodon át teremted újjá magad. Ezzel igazolod az életet, és adsz célt neki. Így teszed szentséggé.

 

 

Hamis eskü

A Feneketlen tó

Csíkszenttamáson, a Templomdomb aljában van egy tó, amelyet a környék lakói Feneketlen tónak neveznek.
Erről a tóról azt beszéli a nép, hogy a helyén hajdan a harangozói lakás állott, amelyben utoljára egy olyan lusta harangozó lakott, aki unta az örökös harangozást. Lusta volt hajnalban felkelni és felkapaszkodni arra a dombra, amelynek tetején magasodott abban az időben a régi templom. Hogy a terhes harangozástól szabaduljon, azt sütötte ki magában, hogy ellopja a harangütőt, akkor majd nem kell olyan korán felkelnie hajnalt harangozni.Könnyűszerrel leszerelte tehát az ércszavú harang ütőjét, hazavitte és elrejtette az ágya alá, aztán jelentette az elöljárósoknak, hogy az éjjel gonosz emberek feltörték a magányosan álló templomot, felmentek a toronyba és ellopták a harang ütőjét, így nincs mivel harangoznia. Elnémult a harang, nem jelezte sem a hajnalt, sem az estét, sem a delet, nem hívta a templomba a híveket, a harangozó nyugodtan lustálkodhatott, nem kellett harangoznia. Hanem az elöljáróságnak nagyon gyanús volt az eset. Nem tudták megérteni, hogy a tolvajok miért éppen a harangütőt lopták el a templomból, mikor ott sokkal értékesebb tárgy is akadt éppen elég. Ezért, mielőtt a harangütő keresésére indultak volna, betértek a lusta harangozóhoz, s vallatóra fogták:
- Adja elő kegyelmed a harangütőt! - támadtak rá haragosan. - Tudjuk, hogy kendnél van, mert csak kend lophatta el azt a templomból!

- Nincs nálam! Nem én loptam el a harangütőt! Nem én vagyok a tolvaj! - tagadott körömszakadtáig a lusta harangozó.

- Esküdjék meg kend, ha nem látta a harangütőt!

- Itt nyomban süllyedjek el, ha azt a harangütőt még csak láttam is! - átkozta meg saját magát a harangozó.

De alig ejtette ki a száján a hazug esküt, a talaj inogni kezdett a lába alatt, s a lakás falai csak úgy recsegtek, ropogtak. Az elöljáróság, élén a pappal és a bíróval, ijedten menekült ki a házból, amely a hazug harangozóval együtt ott a szemük láttára elsüllyedt. A harangozó háza helyén pedig egy tó keletkezett, amelyet Feneketlen tónak neveznek. A Feneketlen tóból állítólag éjjelenként ma is hallani a hamis eskü miatt nyugalmát nem találó, elsüllyedt harangozó jajveszékelését.

/ismeretlen szerző/

 

Árulásról

A denevér

Egykoron háború támadt a madarak és a négylábú állatok között. Igazából senki sem emlékezett a viszály okára, a madarak és a vadak mégis véres csatákat vívtak. Néhány ütközet után eldőlni látszott a harc: a négylábú állatok kerekedtek felül. A denevér ekkor kivált a madarak seregéből, és elment az állatokhoz. Ékesszólóan dicsérte haditechnikájukat, nyájas szóval hízelkedett a győzteseknek. A következő ütközetben a madarak élére az erős szárnyú és csőrű sas állt. Erélyes szóval biztatni kezdte a madarakat, s élen járt a harcban, körmével tépte a vadak szőrét, csőrével vagdosta a fejüket. A harc eldőlt: a négylábú állatok menekülésre fogták a dolgot, a madarak pedig győzelmüket ünnepelhették. A denevér is ott ült velük az ünnepi lakomán. A háború véget ért, a négylábú állatok és a madarak békét kötöttek egymással. A madarak azonban nem felejtették el a denevér pálfordulását. Magukhoz hívták, s kérdőre vonták, miért állt át az ellenség táborához, amikor vesztésre álltak. Mivel a denevér semmi elfogadható válasszal szolgálni nem tudott, a madarak ítélkeztek felette. Kitépdesték tollait, s elűzték maguk közül. Azóta van az, hogy a denevérek a madaraktól távol, éjszakai életet élnek.

Tanulság: „Az állhatatosság és hűség meghozza gyümölcsét, az árulást megtorlás követi.”

 

Valóság vagy csak a képzelet?

 

 

 

Apa és fia

 

Apa és fia egy festmény, a Guernica előtt állt. A kép rémületbe ejtette a srácot, aki előbb csak elfehéredett, utóbb csendesen sírva fakadt. Az apa látta a történteket, de meg se moccant - háta mögött fejcsóválva súgtak össze az öregasszonyok. Nem sok idő kellett, hogy egyikük fogadatlan prókátorrá váljon: a nő nagymamás gügyögéssel, csokoládéval a kezében indult megvigasztalni a gyermeket, de az ő tekintete visszasodorta, mint levelet a viharos őszi szél.
Ekkor az apa fiához fordult, és megszólalt:
-Fiam, mit látsz?
A fiú könnyeit nyeldekelve hajolt közelebb a kép mellett lévő táblához, és lassan betűzte:
-Pablo Picasso: Gu...Guernica.
A férfi elmosolyodott, majd újra megkérdezte:
-Fiam, mit látsz?
-Egy festményt. Apa, ez iszonyú! Emberek halnak meg, és az a ló...

 

-Fiam, mit látsz?
A kisfiú lassan abbahagyta a hüppögést. Elszánt tekintettel, állát vakargatva meredt a képre, majd egyszer csak megszólalt:
-Színeket.
-Ez az! - kiáltott elégedetten a férfi. Gyengéden megsimogatta a kisfiú fejét, leguggolt, s mikor tekintetük egy vonalba ért, megszólalt.

 

- Nem látsz mást, csak színeket. Az iszonyat nem bennük van; ezek ugyanazok a színek, amelyekből a szivárvány is áll! Az elméd, a fejedben lévő képek teremtik a félelmet: a tegnapi film, a tegnapelőtt olvasott könyv…vagy akár az, ahogy édesanyáddal nevelünk.
A férfi elhallgatott, térdeplő alakjából szeretet áradt. Elégedetten nézte fia szemében az értelem csillogását, s miután látta, hogy szavai gyökeret eresztettek, tovább beszélt.
- Mert bizony, mi is tévedhetünk. A lehető legjobbat próbáljuk adni neked, de tévedhetünk. Akaratlanul is beléd ültethetünk olyan gondolatokat, melyek hatására a színek helyett félelmet látsz. S míg mi, édesanyáddal a lehető legkevésbé akarunk befolyásolni, sajnos a körülötted élő emberek pont fordítva vannak ezzel: minden pillanatodat megpróbálják elvenni, hogy a valóság helyett azt lásd, mit láttatni akarnak veled, hogy...

 

HOGY A SZÍVEDBEN FÉLELEM LEGYEN SZÍVÁRVÁNY HELYETT!
A férfi karjába vette fiát, s miközben a következő kép elé léptek, megszólalt:
- Mindig jusson eszedbe: amikor azt hiszed, hogy igaz, amit látsz, valójában nincs más, csak színek. Csak részek. Csak pacsmagok. Ami pedig az önálló színekből képet alkot, az nem az igazság, csak a lehetőségek egyetlen tükröződése.

 

 

 



Miben rejlik igazi erő?

 

A bárány

 

A bárányka alig jött a világra, észrevette, hogy az állatok között ő a leggyengébb. Állandóan torkában dobogott a szíve. Nagyon félt, hogy valami vadállat megtámadja. Nem tudta, hogyan fog megmenekülni.
Elmesélte bánatát a Teremtőnek.
- Szeretnél kapni valamit, hogy megmenekülj? - kérdezte jóságosan a Teremtő.
- Igen, jó lenne - volt a válasz.
- Megfelelne egy pár erős agyar?
- Akkor a friss füvet biztosan nem tudnám leharapni.
- Akkor két hegyes szarv, talán?
- Az sem, mert biztosan rosszra használnám őket.
- Vagy olyan méregfog, mint a kígyóé, hogy mérget marjál az ellenfél
testébe?
- Szó sem lehet róla. Engem is gyűlölne mindenki.
- Talán akkor két erős pata?
- Az sem kell, mert lónak néznének.
- De mégis, valami csak kellene, hogy megsebezd, aki meg akar támadni?
- Megsebezni, én? Arra nem lennék képes. Inkább maradok olyannak, amilyen vagyok.
Elfelejtettük, hogy bizonyos fokig olyanok vagyunk, mint a védtelen állatok, éles fogak vagy karom nélkül, minden támadásnak kiszolgáltatva. Nem a ravaszság ment meg, hanem az áldozat: A képesség, hogy másokat szeressünk vagy helyet engedjünk mások szeretetének. Nem a mi keménységünk ad az éjszakának langyos meleget, hanem mások óhaja, hogy fel tudjanak melegedni. Az ember igazi ereje a gyengédsége.

 

 

 

 

 

A kis rózsa története

Eljött a tavasz. Lassan nyújtózva tágította bimbója héját a kis rózsa.
Lágy langyos szellő remegtette meg bokrai leveleit és úgy érezte, egyre erősebben vágyik ki a világba, hogy érezhesse a Nap melegét, hogy rászállhassanak szárára a színes lepkék, hogy fülébe dalolhassanak a madarak.
- De csodálatos a világ - sóhajtott, és egy nagyot nyújtózva épp kidugni készült egyik kis szirma szélét, mikor a szárán előbb egy szorítást érzett, majd a kisgyerek aki megmarkolta, hangosan felkiáltott.
- Jaaaj, de fáj ! Megszúrt ez a csúnya virág!
Kis rózsánk villámgyorsan visszahúzta szirmát.
- Jaj, nekem! Mit tettem? - sopánkodott. - Bántottam szegény gyermeket, most biztosan nem szeret. Hogy lehetek ilyen ostoba és gonosz? És egyáltalán miért vannak ilyen csúnya, szúrós tüskéim, melyekkel csak bántani tudok másokat?
Nagyon elszomorodott a rózsa és elhatározta, hogy ő bizony ki sem nyílik soha többé, mert csak bajt okoz, és csak ártani tud másoknak.
Fenn az égen a Nap lenézett a kicsi rózsára és látva szomorúságát megsajnálta.
- Ugyan már rózsácska - szólította meg. - Ne légy így elkeseredve.
- Miért ne lennék - kiáltotta felháborodva a kis rózsa. - Minek örülnék, amikor nincs rajtam semmi szeretni való? Csúnya vagyok és veszélyes. Csak megsértem azokat, akik hozzám közelednek. Tele vagyok tüskékkel, melyekkel mindenkinek csak fájdalmat okozok.
- Édes kicsi rózsa - mosolyodott el szelíden a Nap. - Ne haragudj a tüskéidre. Ők csak oltalmaznak téged. Most is megvédtek attól, hogy leszakítsanak és aztán elpusztulj.
- Hm. Úgy gondolod, csak engem védenek meg? - kérdezte a Napot.
- Így van - válaszolta szeretetteljesen a Nap.
- De miért kellett ettől így megsérteni azt a gyermeket, másképp nem tudtak volna megvédeni?
- Ők így tudnak megvédeni, ha lenne más módjuk is, mellyel kevesebb fájdalmat okoznak, biztosan azt választanák. De egyenlőre szúrni tudnak, mást nem.
A kis rózsa belegondolt, hogy tüskéi csak az ő kis életét védelmezik.
- Most mit tegyek? - sóhajtozott. Itt vannak a tüskéim, pedig olyan szívesen megmutatnám magam a külvilágnak, olyan szívesen kinyílnék: megmutatnám magam a Napnak, a felhőknek, a pillangóknak és az... embereknek. Az embereknek! De mi lesz, ha valamelyik le akar szakítani? És a tüskéim megint védelmezni akarnak majd és ugyanúgy meg fogják szúrni! És bár azzal, ha leszakít az életemet veszi el, de én nem akarom őt bántani... Sőt még az otthonába is szívesen vele tartok, ha ezzel örömöt okozok neki. De a tüskéim...
- Kedves kis rózsa - szólt a nap - csodálatos dolog, hogy így gondolkozol, de félelmed helyett arra gondolj mi az, amit szeretnél.
- Én... én... nagyon szeretnék kinyílni... kibontani szirmaimat, megmutatni a színeimet a világnak.
- Hát akkor mire vársz? - kérdezte a Nap. Nyiladozz! Alig várom, hogy végre gyönyörködhessek szirmaid pompájában.
- De mi lesz, ha megint megszúrok valakit? - aggodalmaskodott a kis rózsa.
- Ezzel most ne törödj - biztatta a Nap - csak nyíladozz és meglátod, ha átengeded magad szíved vágyának, minden a lehető legjobban alakul.
A rózsa egyre erősebb vágyat érzett arra, hogy kinyíljon, hát engedett vágyainak, és lassan, de egyre határozottabban bontakoztatta ki szirmait a bimbóból.
- Csodálatos - ámuldozott csillogó szemmel a Nap.
A kis rózsa leírhatatlan örömöt és boldogságot érzett, végre megmutathatja magát a világnak!
Később két ember jött arra, egyikük kisebb volt, a másikuk nagyobb.
A kis rózsa megijedt.
- Úristen - gondolta. Itt az ember, mi lesz, ha le akar szakítani, és én megszúrom?
- Jaj, de gyönyörű! - kiáltotta a gyermek. Nézd, mama!
- Igen, tényleg csodaszép!
A gyermek közelebb hajolt, épp nyúlt volna a rózsa szára felé, mikor hirtelen valami megcsillanva magára vonta figyelmét.
- Nézd csak mama - szólt édesanyjának a kisfiú. Valami csillog a szárán.
- Igen, kicsim - szólt az anya -, az ott a tüskéje.
- Tüskéje? Miért van ilyen gyönyörű virágnak tüskéje?
- Ezzel védi magát attól, hogy a hozzád hasonló kisfiúk leszakítsák.
A gyermek elhallgatott és csendesen nézte a rózsát.
- Mama - szólalt meg - én nem akarom leszakítani, és nem azért, mert félek a tüskéktől, hanem azért, mert így szép, ahogy itt van. Nézd milyen szépen csillognak a tüskéi is a napfényben.
- Mama, meddig él egy ilyen virág?
- Akár több napot is gyönyörködhetünk benne, mielött elhervadna és új életet kezdene.
- Eljövünk hozzá holnap is? - szeretném mindennap látni, amíg életben van.
A kis rózsa álmában sem gondolta volna, hogy az élet ilyen csodaszép. Csodálatosan teltek napjai. Minden pillanat maga volt az álom...
Szinte még azt sem vette észre, amikor eljött annak az ideje, hogy szirmait ledobva nyugovóra térjen és elmúlva, itt hagyja ezt a csodálatos világot.
Nem bánkodott, nem volt szomorú.
Rövidke kis életének hajnalát, ugyan beárnyékolta félelme, ám vágyainak átengedve magát, végül olyan csodákban volt része, melyek közül, ha csak egyetlen egyet élt volna át, az is megérte volna az elmúlást.
Boldogan tért hát meg, és tudta, hogy egyszer újra... eljön a tavasz.


                                                         (szerzője számomra ismeretlen)

 

 

 

 

 

 

 

 

Túl sok ösvény

 

Yang Zi mester szomszédjának elkóborolt a báránya, kiküldte hát összes emberét a bárány keresésére, és megkérte Yang Zi szolgáját, tartson ő is velük.

 

– Micsoda! – rikácsolt Yang Zi. – Ennyi emberre van szükséged, hogy megkeress egy bárányt?
– De hisz annyi ösvény van itt, ki tudja, merre ment – magyarázkodott a szomszéd.
Amikor a szolga visszatért, Yang Zi megkérdezte:
– No, megtaláltátok a bárányt?
A szolga azt felelte, nem. Akkor Yang Zi megkérdezte, hogyhogy nem tudták megtalálni.
– Túl sok az ösvény – felelte a szolga. – Egyik ösvény beletorkollik a másikba, nem tudtuk eldönteni, melyiket válasszuk, így aztán visszafordultunk.
Yang Zi gondolkodóba esett Hosszú ideig nem szólt semmit, egész nap el se mosolyodott
Tanítványait meglepte a viselkedése.
– Egyetlen bárány nem a világ – vigasztalták mesterüket –, meg aztán nem is a tiéd volt Miért lettél hát ilyen szótlan és komor?
Yang Zi nem válaszolt, és tanítványai tanácstalanok voltak. Egyikük, Mengsheng Yang megpróbálta kifejteni, mi játszódhat le a mesterben.
– Ha túl sok az ösvény – mondaná a mester –, az ember nem találja meg az elkóborolt bárányt. Ha egy tanítványnak túl szerteágazó az érdeklődése, elaprózza az idejét. Minden tudás ugyanazon forrásból ered, de a tudáshoz
sokféle módon lehet eljutni. Ha tévútra lépsz, csak úgy kerülhetsz a helyes ösvényre, ha visszatérsz a kiindulóponthoz, az igazság forrásához. Mivel Yang Zi tanítványa vagy, tőle akarod megszerezni a tudást, add neki át magad teljes mértékben, különben soha nem fogod megérteni a mestert.
Lie Zi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

" Azt mondta a kicsi kéz egyszer a nagynak:
-Te hatalmas kéz, szükségem van terád, mert nélküled szinte semmit nem érek.
Éreznem kell a tenyered melegét mikor felébredek és mellettem megjelensz. Amikor éhezem és táplálékot adsz és segítesz, hogy megragadjak valamit és felépíthetem apró ajándékaim. Velem vagy midőn járni tanulok, s hozzád futok ha félelem gyötör. Kérlek, ne hagyj el maradj velem!
-S a nagy kéz mit válaszol a kicsinek:
-Te kicsi kéz, szükségem van terád, hogy belém kapaszkodj és megragadj. Hadd érezzem kedveskedésed, mert érted kell kezet fognom sokakkal, de játszani és mosolyogni nem tudok, csak veled együtt, mikor átölellek, s veled együtt felfedezem újra a világot, a csodálatos kicsiny dolgokat. Hadd érezzem jóságodat, azt , hogy szeretsz, veled együtt tudok majd kérni is, és hálát adva megköszönni dolgokat.
Légy mindig velem, erősítsd a kezem"

 

/ Gerhard K.: Két kéz /

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nő

 

- Mama miért sírsz? - kérdezi a kisfiú az édesanyját:
- Mert én nő vagyok - válaszolta az asszony.
- Ezt nem értem! - mondja a kisfiú
- És ezt soha nem is fogod megérteni.-válaszolta gyermekét átölelve az anya.
Később megkérdezte a fiúcska az édesapját is.
- Papa, miért sír a mama látszólag minden ok nélkül?
- Minden nő ok nélkül sír. - Ez volt minden, amit az apa válaszolt.

A fiúcska felnőtt, férfi lett, és még mindig kereste a választ, vajon miért sírnak időközönként a nők. Egyszer megkérdezte a Legfelsőbb Hatalmat.

 

- Mondd Atyám, miért sírnak a nők olyan könnyen?
Az Atya elgondolkozva válaszolt:
Amikor a nőt teremtettem, valami különlegeset alkottam. Oly erőssé tettem a vállát, hogy a világ terheit elbírja, mégis oly gyengéddé, hogy vigasztalást is tudjon adni. Oly belső erőt adtam neki, ami lehetővé teszi, hogy akkor is tovább menjen, amikor már mindenki más feladja, hogy a betegségek és a bánat idején is ellássa családját panaszkodás nélkül. Oly mély érzéseket adtam neki, amelyekkel gyermekeit mindig és minden körülmények között szereti, még akkor is, hogy a gyermek őt mélyen megbántotta. Oly erőt adtam neki, mellyel a férjét minden hibájával együtt szereti és elviseli, és azért alkottam a férfi oldalbordájából, hogy vigyázzon férje szívére. Oly bölcsességet adtam neki, hogy tudja, egy jó férj soha nem sérti meg a feleségét, mégis néha próbára tesz a nő érzéseit,
határozottságát és kitartását, hogy szikla szilárdan férje mellett áll-e? És végezetül könnyeket is adtam neki, hogy sírhasson. A könnyek kizárólag csak az övéi, és annyit használ belőlük, amennyire csak szüksége van.

Látod: Egy nő szépsége tehát nem a ruhájától függ, amit éppen visel, vagy az alakjától amilyen az ő formássága, de még nem is attól, ahogyan a haját viseli. Egy nő szépségét a szemeiben ismered fel, mert ez a szíve kapuja, ahol a szeretet lakozik.

 

ismeretlen szerző

 

A férfi

 

Volt egyszer egy férfi, aki nagyon belefáradt a mindennapi munkába. Ő mindennap dolgozni járt, a felesége meg csak otthon ült. Szerette volna, ha a felesége is megtudná, mi mindenen megy keresztül nap mint nap, ezért egy este így imádkozott:
”Mindenható atyám! Mindennap dolgozni járok, és naponta 8 órát robotolok, miközben a feleségem csak itthon ül. Szeretnem, ha ő is megtudná, mi mindenen megyek keresztül, ezért kérlek uram, add, hogy egy napra testet cserélhessünk. Ámen.”
És Isten az ő végtelen bölcsességében meghallgatta a férfi a kérését. És a férfi másnap reggel már női testben ébredt.
Felkelt, reggelit készített a párjának, felébresztette a gyerekeket, kikészítette az aznapi ruhájukat, reggelit adott nekik, becsomagolta a tízóraijukat, elvitte őket az iskolába, hazament, összeszedte a vegytisztítóba való holmikat, és elvitte, megállt a banknál is, pénzt vett fel, elment bevásárolni, kifizette a számlákat, és rendezte a csekk-könyvet
is. Kicserélte a macska almot, és megfürdette a kutyát. Ekkor már délután egy óra volt, és igyekeznie kellett, hogy be tudjon ágyazni, hogy rendet rakjon, porszívózzon, és meg a konyhát is felseperje és felmossa. És már rohanhatott az iskolába a gyerekek elé, akik hazafelé meg vitatkoztak is vele egy sort. Kitett egy kis sutit meg tejet, és rávette a gyerekeket, hogy írjak meg a leckéjüket és tanuljanak. Ezután felállította a vasalódeszkát,
és tévét nézett, miközben vasalta a ruhákat. Fél ötkor nekiállt krumplit pucolni, és zöldséget mosni, hogy egy kis salátát készítsen. Kisütötte a húst, és egy kis zöldbabot is párolt mellé vacsorára. Vacsora után kitakarította a konyhát, beindította a mosogatógépet, majd elrakta a tiszta edényeket, megfürdette a gyerekeket, és ágyba dugta őket. 9-re már nagyon fáradt volt, és bár a napi munkával még nem végzett, úgy döntött ő is bebújik az ágyba, ahol még elvárták tőle, hogy szeretkezzen, és ő ezt panasz nélkül meg is tette.
Másnap reggel, amikor felébredt, azonnal letérdelt az ágya mellé, és így imádkozott:
”Mennyei Atyám! Nem tudom, mire számítottam. Belátom, hiba volt, hogy irigykedtem a feleségemre, mert képes egész nap otthon lenni. Kérlek Uram, nagyon kérlek, csináljuk vissza a cserét!”
És Isten az ő végtelen bölcsességével ezt felelte:
Fiam, látom, tanultál a leckéből, és ezért boldogan cserélem vissza a dolgokat abba a formába, amiben eredetileg is voltak.
Csak kilenc hónapot várnod kell még. Tegnap este teherbe estél…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 91
Tegnapi: 85
Heti: 348
Havi: 994
Össz.: 1 099 081

Látogatottság növelés
Oldal: Tanmesék
Életképek - © 2008 - 2018 - krisztina.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »