Életképek

Bruce Stutz története
(Az eredeti cikk  a New York Times 2007. május 6-i számában olvasható. A történet eredeti címe:  Self-Nonmedication)

7 évvel ezelőtt, nem sokkal az apám halála után, elvesztettem a szerkesztői állásomat, a pénzügyeim romokban álltak, fizetnivaló jelzáloggal és a gyerekem főiskolájával, a 26 éves házasságom öszeomlóban, az agyam kezdte beadni a kulcsot. Időnként egyáltalán nem tudott gondolkodni. Időnként órákon keresztül egyetlen gondolattal kínozott. És időnként a kétségbeseésében - segítség hiányában - dühösen önmaga ellen fordult.

Százféleképpen leírhatom, hogyan éreztem magam- ahogy a vonat kisiklik, vagy ahogy megnyílik a föld alattam, hogy elnyeljen a fekete lyuk sűrű semmije - egyik leírás sem tűnik nagyon eredetinek.Úgy vélem azért sem nagyon eredeti, mert egy éppen az 50-et betöltött férfi rendkívüli élethelyzetét írja le. De az enyém volt, és nem láttam belőle kiutat. A dönteni nem tudásban ingadozva vagy a kimerülésig felpörögve, fel tudtam sorolni az összes stresszes körülményt, de egyszerűen képtelen voltam megoldani bármelyiket is. Helyette szörnyen reszkettem, amíg igyekeztem távol tartani a hitelezőket, küzdöttem az írással, bokszoltam a házassági tanácsadókkal és bánkódtam az érzelmi káron, amelyet elszenvedtem én is, ahogy a körülöttem lévők is. Nyugtalan voltam, dühös, időnkét teljesen reményvesztett. Segítségre volt szükségem.

A gyógyszerezés beindul

A pszichiáterrel való első találkozáskor azt mondtam, hogy szükségem volna valamire, ami segítene nekem fókuszálni, valami olyasmi, talán amfetamin, amit a főiskolán is bekaptam alakalom adtán a tanuláshoz. Habozott, de aztán azt mondta, hogy egy antidepresszáns hatásos is lehet, vagy okozhatja ugyanazokat a tüneteket is. Prozacot írt fel, de egy pár nap után rémálmaim lettek és hallucinálni kezdtem. Úgyhogy azt javasolta, hogy cseréljük le Effexor-ra; én pedig anélkül, hogy elgondolkoztam volna a hatásmechanizmusán, fogtam a receptet és a maréknyi hólyagformába töltött kapszulát, amit ajánlott (elfogadtam én már dolgokat korábban kisebb hatalomtól is), és belegyeztem, hogy találkozzunk rendszeresen. A gyógyszer - mondta -néhány hét múlva kezd majd hatni, a fokozatosan emelkedő adagolásnak köszönhetően. Nem volt ellenvetésem.

Hetente találkoztunk, és ahogy a mérnökök a gyöngülő szerkezetet, elkezdtük analizálni a stressz minden egyes pontját, és azt, hogyan bírkózzak meg vele. Ez nem volt könnyű, tekintve hogy ott volt az élet, a munka, a gyereknevelés, a korábban kifejlesztett elkerülése a dolgoknak - különösen azokban, amelyekben már eldöntöttem, hogy ki vagyok vagy egyáltalán kinek gondolom magam: fiú, apa, férj, szerető vagy barát. Nem akarok itt pszichoanalitikai alapvetésekkel betörni ide, de egy a depresszióhoz tartozó jellegzetesség -őrültségnek is mondják -, hogy ugyanazt a dolgot újra és újra gondolva más-más eredményre számítottam, tehát ebben az értelemben is depressziós voltam. Nem találtam élvezetet semmiben, nem tudtam aludni. Minden egyes nap örökké tartott, és mégsem jutott elég idő arra, hogy megoldjam a legegyszerűbb feladatokat.

Néhány hét terápia után az agyam tisztulni kezdett. Talán a gyógyszer, vagy talán annak hatására, hogy megvizsgáltam a körülményeimet, nem tudom. Mégis majdnem három év terápia kellett ahhoz, hogy eltűnjön a félelem, ami a dolgokhoz való másféle megközelítésből adódott; és hogy a változásban lehetőséget kezdjek látni a bizonytalanság mellett. De a változás még mindig nehéz volt- minden tekintetben. A házasságom nem bírta ki. Egyedül éltem egy 17 x 6 láb nagyságú szuterénben, Brooklyn-ban, amit a gyermekeim csak Denevér-barlangnak hívtak, a munka és pénz még mindig kihívás volt számomra. De a küzdelem lanyhult, a pánik eltűnt, és én öregebbnek, bölcsebbenek és rátermettebbnek éreztem magam.

Az utolsó találkozásom a pszichiáteremmel dráma nélkül zajlott. Megköszöntem neki. Kezet ráztunk. Ő pedig szerencsét kívánt. Nem volt arról szó, hogy leálljak az antidepresszánsokról, és megelégedve a dolgok menetével, folytattam a napi 150 mg szedését. Még mindig problémám volt a munkával és a pénzzel, de fókuszban maradtam. A következő néhány hónapban megírtam egy könyv vázlatát, amely a tavaszról ezzel együtt a változásról szól majd. A következő év márciusában utazásra indultam, 4 hónapra, és északra vettem az irányt keresztülvágva az országon, követve az egyre növekedő nappali órákat és keresve a tetőpontot; ahol is spirituális megújulásom beteljesedett, ahogy elértem a sarkkört a nyári napforduló napján. És ott, felderülve a 24 órás sarki napfénytől, remélve, hogy megszabadulok az időtől, megszabadultam az órámtól. Bámultam egy rénszarvascsorda végtelen látványát, ahogy a sarki alföldön keresztülvág, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy aggódom mert fogom tudni. hogy mikor kell bevennem a következő adag antidepresszánst.

Korábban már volt róla tapasztalatom, ha nem vettem be időben. Ha a reggeli adag kimaradt, délután két órára ki voltam ütve. A nyakamban bizsergés, szurkálás adta tudtomra, hogy közeledik a pánik. Az összes, amire gondolni tudtam az volt, hogy milyen messzire vagyok az otthonomtól, a gyógyszeremtől. És 20 perccel a gyógyszer bevétele után jobban éreztem magam. Már a tudattól is, hogy bevettem.

Abszurd amit 4000 mérföldre New Yorktól megtapasztaltam. Miért is van - hogy két évvel a terápia befejezése után, amikor jól érzem magam, képes vagyok dolgozni, írok és szembenézek az akadályokkal csalódottság, pánik vagy depresszió nélkül -, hogy még mindig antidepresszánsokat szedek? Azt gondoltam, a könyvírás közepénél tartva, hogy ez mégsem a legjobb időpont a leállásra, így tovább szedtem, még két évig. De amikor a könyvem kiadásra került, ismét előkerült, hogy vajon tovább kell-e még szednem a tablettákat.

Ha jól érzi magát, miért is hagyná abba?

Ahogy a pszichiáterrel abbahagytuk a terápiát, más orvosok kérdés nélkül tovább írták fel nekem. A háziorvosom egy pillanat alatt:

-Arra gondoltam, hogy leállok az Effexor-ról. - mondtam neki.
-Jól érzi magát? -kérdezte.
-Igen. -mondtam.
-Akkor miért hagyná abba?
-Először is, attól félek, hogy megfeledkezem róla. Másodszor pedig... nemkívánatos szexuális mellékhatásoktól szenvedek.
-Vannak más gyógyszerek kevesebb szexuális mellékhatással. És persze ott van még a Viagra is.
-Nem furcsa, hogy egy vegyület hatását egy másik ellensúlyozza? Miért ne állhatnék le csak úgy az antidepresszánsról?
-A tapasztalatom szerint a legtöbben, akik abbahagyják, rövidesen visszatérnek rá.

Valahogy nem tudtam elhinni, hogy életem végéig szednem kell a pirulákat. Jól éreztem magam. Legalábbis azt gondoltam, hogy jól vagyok. Dumbo az elefánt jutott eszembe, aki azt hitte, hogy a varjútól kapott madártoll miatt repül. Csak miután elejtette a tollat, akkor vette észre, hogy maga a repülés volt az ajándék. Én vajon elengedhetem?

Leállhatok vagy nem?

A barátaimnak rengeteg történetük volt az antidepresszánsokról való leálláshoz. Az egyikük elvesztette az érdeklődését a szex iránt a gyógyszer következtében, így hamarosan abbahagyta a pirulák szedését, de nem merte elmondani az orvosának, aki azt hitte, hogy továbbra is szedi. Egy másik azért hagyta abba, mert már annyi túlsúlyt szedett magára mellékhatásként. de időnként visszatér a gyógyszerhez. Egy másik azt mondta, hogy két hét kihagyás után mind a férje, mind ő kiállhatatlannak találta magát, ezért visszatért a tablettákhoz.

Mindannyian megkérdőjelezték az én leállásomat. Nem értem, hogy a depresszió oka egy kémiai egyensúlytalanság? Betegség - mondták -, mint a diabétesz, és az antidepesszáns olyan, mint az inzulin. De a cukorbeteg tudja, hogy mi fog történni, ha leáll az inzulinról. A pszicho-gyógyszer-logika 22-es csapdájában voltam. Csak egy módon derül ki, hogy elmúlt-e a depresszió, ha kipróbálom, és kockáztatok.

A barátaim és én is a modern gyógyszerek korának gyermekei vagyunk, nem emlékszünk azokra az időkre, amikor még nem voltak antibiotikumok vagy antpszichotikumok, úgyhogy azt feltételezzük, hogy minden betegségnek megvan a maga gyógyszere. Előbb vagy utóbb, ahogy a filmekben is, valaki: egy Erlich, Pasteur vagy Salk, későig dolgozva a laboratóriumban, egyszer csak megtalálja a a csodaszert.

És a tudomány?

A depresszióval kapcsolatban a szerotonin volt a csodaszer. Az élet egyik nagytiszteletű vegyülete- a növények már hasznát vették, mielőtt az ember továbbfejlesztette volna - a szerotonin a norepinephrine és dopamin mellett az egyik neurotranszmitter, amit az idegsejtek engednek a sejtközti térbe, hogy a következő sejtnek üzenjenek. Amint az üzenet átadódott, a küldő sejt visszaveszi (visszaszívja) a maradék neurotranszmittert.

Az 1960-as 70-es évek során kutatók felfedezték, hogy néhány vegyület - amely a páciensek hangulatát javította - megakadályozta, ezt a visszaszívási folyamatot, ezért több neurotransmitter marad a szinapszisok között. Arra következtettek, hogy a páciensek hangulatingadozásáért a neurotranszmitterek nem elégséges mennyisége felelős a szervezetben. Visszaállítva az agy "kémiai egyensúlyát" - következtettek tovább - a depresszió csillapítható. Az antidepresszánsok kora megszületett.

A korábbi antidepresszánsok számos neurotranszmitterrel működtek. 1987-ben a Prozac lett az első szelektív-szerotoni- visszaszívást-gátló, amellyel Amerika megismerkedett, majd követte a Paxil és a Zoloft. Az Effexor (besorolása szerint: venlafaxine hydrochloride) amit én szedtem a szerotoninra is és a norepinephrine-re fókuszálva, gátolta a visszaszívást, és növelte a szinapszisok számát, ezzel feltételezhetően kordában tartva a depressziót.

Régóta ismert, hogy a test kémiailag válaszol a stresszre. Az eddigi kutatások szerint, ha a stessz elhúzódóvá válik, a folyamatos válaszvegyületek károsíthatják vagy csökkenthetik a szerotonin-receptorokat, gátolhatják a szerotonin-receptorok mozgósításában részt vevő fehérjéket, sőt ez még a hippocampus idegsejtjeit is összezsugoríthatja (hippocampus: az agynak leginkább az emlékezéshez köthető része). Hogy a krónikus stressz kémiája mit is eredményez a depresszióban, az teljesen bizonytalan. Az is bizonytalan, hogy a szerotonin elégtelenség krónikus stresszhez vezet-e. És az is feltételezés, hogy az antidepresszánsok azzal, hogy emelik a szerotonin szintet, csökkentik a krónikus stresszt, így magát a depressziót.

A gyógyszercégek brossúrái és a website-ok beszámolói azt mondják, hogy az antidepresszánsokról való leállás enyhe és rövid -egy-két hetes- tünetekkel jár. Mindannyian fokozatos csökkentést ajánlanak, apró lépésekkel, orvosi felügyelet mellett. Gondoltam rá, hogy felhívom a pszichiáteremet, de már 4 év eltelt, és nem akartam visszakerülni oda, ahol annyi fájdalmon mentem keresztül -sem testemben sem lelkemben. Ismertem már annyira a pszichiáteremet, hogy nem érné be ennyivel, újabb terápiára hívna. De én nem engedhettem meg magamnak újabb terápiát.

Eljött az idő...

Ameddig én bizonytalankodtam, hogy mikor és hogyan kezdjem a leállást, a vak szerencse kezdett el működésbe lépni. Az orvosom a havi adag felírásakor véletlenül 75 mg-os kapszulákat írt fel a 150 mg helyett. Ezt azonnal jó ómennek tekintettem. Így egyből könnyű lett felére csökkenteni az adagot. Tehát elkezdtem.

Arra számítottam, hogy az első pár napban izomremegéssel járó idegességet fogok tapasztalni, amit már korábban is éreztem, amikor kihagytam egy adagot. De nem volt olyan rossz, ezért abban reménykedtem, hogy gyorsan csökkenthetem majd az adagot. Azonban a harmadik napon képtelen voltam fókuszálni vagy egyszerre fél óránál tovább ülni az íróasztalomnál. Zaklatott voltam, nyugtalan és különösen érzékeny a hangokra. Amikor olvasni kezdtem, a sorok összefutottak. És rájöttem, hogy ez nemcsak az elmémet nem tudom fókuszálni, hanem a szemeimet sem. Aznap kora este már annyira ideges és nyugtalan voltam, hogy elhatároztam, több gyógyszert veszek be. Valahol - kutattam az emlékezetemben - néhány évvel ezelőtt volt egy bontatlan 37,5 g-os kapszula, egy minta, amit az orvosom adott nekem. De hol? Habár volt már kinyitva egy 75 mg-os kapszula, mégis idegességemben a 37,5-est kerestem. Egy óra vagy több múlva mindent mániákusan átguberáltam a lakásban, és megtaláltam, 6 maradt még a fóliában. Bevettem egyet és úgy éreztem, most már rendben van, fellélegeztem, hogy bevettem. Maradtam volna ennél a csökkentett adagnál, de ezeket végszükség esetére tartogattam.

A következő néhány napban jól jöttek, különösen éjszaka, amikor arra éberdtem, hogy zaklatott vagyok, majdnem tengeribeteg, zavart és a párnám lucskos az izzadságtól. Egyik éjszaka nem akaródzott visszafeküdni az ágyba, így felmentem a netre, beütöttem "Effexor megvonás"-t és fórumokat találtam teli fájdalmas, szomorú, néha dühös bejegyzésekkel, azoktól, akik leálltak a szerrel és meglepően egyező tünetekkel küszködtek: szájszárazság, izomremegés, álmatlanság, fáradtság, nyugtalanság, gyomorgörcs, rémálmok, látási zavarok, fülzúgás, idegesség és a legfurcsább "agy zakkanás" vagy "agyremegés". Voltak néhányan, akik tünetmentesek voltak, de arról számoltak be, hogy hónapokba tellett, míg pszichikailag rendbe jöttek. Szembesülve a tünetekkel sokan feladták és visszatértek a gyógyszerhez.

A második hét végére megbizonyosodtam róla, hogy tudom folytatni a 75mg/nap adagot. De a tünetek egyre kézzelfoghatóbbá váltak: A jeges, hideg verejték jött rám éjszaka. Remegett e vállam, a kezeim, begörcsölt a lábam. Ezek a tünetek csak jöttek és mentek, láthatóan minden ok nélkül. És ahogy egyik éjszaka visszafeküdtem, a fejemben éreztem egy hirtelen összehúzódást, mintha elektromos áram indult volna körbe az agyamban. Majd kétszer újra. Minden hullám hányingert okozva. Felültem. Úgy tűnt, hogy elmúlt. Aztán visszatért. Ráismertem, hogy ez az agy zakkanás, és hogy a következő néhány hétben ez is lesz majd, egy nem kiszámítható minta szerint, napi néhány alkalommal.

Megbírkózni a folyton változó, szeszélyes tünetekkel kimerített engem. Nem tudtam rendesen aludni, Nem tudtam tisztán gondolkodni. Szétszórt és ideges voltam, képtelen arra, hogy egy helyben üljek, így olvassak vagy dolgozzak. A stressz, amit az idegesség és kialvatlanság okozott - és én már egészen elfelejtettem - visszatérni látszottak. Ez pedig megijesztett.

Visszatérőben volt a depresszióm, vagy a gyógyszermegvonás okoz ennyiféle tünetet? Beszéltem idegtudósokkal, kutató pszichiáterekkel, és gyakorló terapeutákkal. Mindenki tudott az Effexorról vagy más antidepresszánsokról való leállás előforduló nehézségeiről. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a tünetek egy része az elégtelen szerotonin mennyiség következménye.

A következő történt: Amikor elkezdtem az Effexort szedni, a szer elkezdte gátolni az agyi sejtek szerotonin visszaszívását, így a "felesleges" szerotonin, ami használatlanul maradt nem vitte a jeleket az egyik sejttől a másikig. Ez volt a célja a szernek: emelni a sejtek között lévő szerotonin szintjét, ezzel elméletileg segítve engem a stresszel és depresszióval való megbírkózásomban. Mondom elméletileg: mert 20 évvel ezelőtt, mielőtt ezek a szerek bemutatásra kerültek, minden kutató, akivel csak beszéltem, óvatos volt abban a tekintetben, hogy direkt kapcsolatot feltételezzen a megemelt sejtek közötti szerotoninszint és a depresszió között. Először is: soha senki nem mérte még meg senkinek az agyában az agysejtek közötti szerotonin szintjét. Senki nem tudja, hogy mit nevezzünk alacsony, magas vagy normál szintnek. Másodszor: ismeretlen okból, de az antidepresszánsokkal kezelt embereknek csak kicsit több mint a felére hatnak egyáltalán ezek a szerek. Harmadszor: a tanulmányok kimutatták, hogy a placebo-nak csak kicsivel van kisebb hatása, mint ezeknek a szereknek. Negyedszer: a szerotonin szintjére sok minden hatással van - mozgás, fény, alvás, diéta, sőt még a napszak is. És végül: a szerotonin olyan sok kémiai hatásban és funkcióban vesz részt, és olyan sok helyszínen a testben és az agyban egyaránt - a hangulatban, alvásban, szexuális vágyban, étvágyban, és a testhőmérsékletben -, hogy teljesen lehetetlen azt állítani, hogy egy bizonyos módon működik.

A kutatások szerint amíg a gyógyszer beilleszkedik, a sejtjeim még érzékenyebben reagálnak a szerotoninra, és az agy kompenzál, hogy ne legyen szerotonin túltengés. Ez a funkció fontos, mert a szerotonin felesleg nemcsak különböző pszichológiai hatást okoz, hanem ritkán végzetes is lehet. Az antidepresszáns szedésének első heteiben, amíg egyensúlyba kerül a szer gátló hatása illetve az agy kompenzálása, az agynak nyilvánvalóan kevesebb szerotonin áll rendelkezésére, mint korábban. Ezen időszak alatta páciens egy sor mellékhatástól szevedhet az álmatlanságtól az idegességig, ami arra készteti az emberek egy részét, hogy abbahagyják a gyógyszert, mielőtt még elérhetnék a hatásos adagolást. Ez az az időszak, amikor néhányan olyannyira zaklatottá válnak, hogy az öngyilkossági kísérlet esélye szignifikánsan annyira megnő, hogy az F.D.A (Élelmiszer és Gyógyszer Hivatal) fekete keretes figyelmeztetést írt elő a címkéken a szerotonin- visszaszívás-gátló szerekre a gyermekek tekintetében, és mostanában fontolgatják, hogy kiterjesztik a figyelmeztetést a felnőttekre is.

Tehát amit most csináltam az Effexor csökkentéssel: visszafelé működött az a folyamat, amin keresztülmentem a gyógyszerezés kezdetekor. Ahogy a szer csökkent a rendszerben, a neuromnjaim ismét felvették a felesleges szerotonint. Bár a visszaszívási mechanizmus gyorsan reagál, a szerotonin-renszernek hetekre vagy hónapokra van szüksége, hogy visszaálljon. Abban az időben, ahogy csak kevés szerotonin állt rendelkezésemre, szenvednem kellett volna a hatásaitól. És miután a szerotonin mindenütt jelen van az idegrendszerben, ezért a hatása bármi is lehet. Talán depresszióhoz hasonló. Vagy ami még rosszabb, maga a depresszió.

Folytatás : Akarat és elszántság 2. menüpont alatt

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat